birobalblog

Kezdőlap

2011-09-24T00:32:00.000-07:00

Üdvözlöm az idetévedt olvasót, szemlélődőt!
Néhány megjegyzés és kommentár az oldalhoz, először is:

* az oldalt egy valós személy hozta létre és vezeti (továbbiakban: 'én') a Blogger.com szolgáltató révén, akinek kiléte (az oldal funkcióját, szerepét és - reméljük, hogy - élvezhetőségét is tekintve) nem fontos, teljes mértékben elhanyagolható; semmi közöd nincs hozzá, ki vagyok - amit elolvastál, ahhoz van közöd

* minden, az oldalon található tartalom saját szellemi termékem, csak saját írásaim és egyéb alkotásaim szerepelnek (értelemszerűen)

* én, mint az oldal felelőse, felelősséget nem vállalok a szövegek, alkotások igazságtartalmáért, és a blogom látogatása okozta utó- vagy mellékhatásokért sem, vagyis az alkotások nem a valóság hű leképezései, mind-mind saját gondolataim és alkotói indíttatásaim termékei

* a blog alapvetően irodalmi blog, a tartalmak zöme (rövid) prózai vagy lírai szöveg, de annak függvényében, hogy mi foglalkoztat éppen, fellelhető egyéb tartalom is, de fő profilja és megnevezése legyen és maradjon irodalmi blog

* a bejegyzéseket úgy kell értelmezni, hogy mindig újraformázom azokat, mégpedig úgy, hogy a legújabb írások a bejegyzések aljára kerülnek. Ekképpen növekednek a bejegyzések.

* az olvasó érzelmi alkatától, intellektusától és hangulatától függően kívánok jó szórakozást, bánkódást vagy elmélkedést és elnézést!

B.B.

Hajba Gergő "Tisza" tollából

2011-07-14T08:06:00.000-07:00

Szemgödör

"Ennyi idő után kikívánkozik néhány rövid gondolat. Kedvet kaptam írni. Bár ilyen témával nem terveztem foglalatoskodni, időről időre bebizonyosodik: fölösleges előre tervezni.

Elöljáróban annyit mondok: bár most „vizsgaidőszak” van, s viszonylag sok időt szentelek arra a tevékenységre, amit magolásnak nevezünk, (nem összetévesztendő a tanulással, de erről majd máskor bővebben) megfogalmazódott bennem néhány gondolat.

Általában sokat járok „köztetek”. Sok időt töltök legtöbbetek berkeiben, (ebbe egyre inkább beletartozik a figyelmeteket is magáénak tudó közösségi oldalak tömkelege is.), munka közben, iskolában akár otthon, akár szabadidős tevékenységet űzvén (zenekar, társas élet formái, stb.) Nevesíteni nem akarok, ezért általánosítani fogok néhány észrevételt, amire akár azt is mondhatnám: Ezt „rossznak” tartom.

Helytelennek érzek itt és most bármit is rossznak vagy jónak titulálni. Mára úgy mondanám: irányát vesztett dolgok, vagy általatok normálisnak hitt, valójában hajmeresztő végletek tömkelege.

Ami nekem nem tetszik:

- Az interneten randiztok, aztán szintén az interneten teszitek közzé, hogy fingotok sincs a szerelemről. Azt hiszem ez magáért beszél, kivétel nélkül minden alkalommal. Ebbe a gödörbe én is beleestem hajdanán. Ez egy csapda. Csak akkor veszed észre (ha észreveszed egyáltalán) amikor a nyúl gödre lefelé kézenfekvőbb… Csak idő kérdése.

- Megalkuvóak lesztek, ha a ropogós pénzről van szó, legyen szó barátságról, üzletről, zenéről.. Sajnos én még nem találkoztam kivétellel.

- Eltűnnek a nyelvünk szerves részét képző választékos udvariassági formulák, helyette bárhova fordulok köztetek, ömlik a változatosabbnál változatosabb káromkodások tömkelege. A lányok szájából is.

- Szórakozni se szórakozásból jártok. Koncerteken egy helyben állva, sörrel a kézben, esetleg a lépcső előtt kuporogva égetitek a lámpákat a homlokotokon. Gyárkémény módjára ontjátok a füstöt egymás arcába.

- Tartalmatlan, pillanatnyi, könnyen fogyasztható zenéket hallgattok, demagóg, már-már ellenkultúrát propagáló dalszövegekkel, ennek ellenére a zeneszeretetből, a zene előadásából fakadó emóción vihogtok… holott...valójában csak teljesen létidegen tőletek. Hiszen mit számít, van pénz, izmok, hatalom, a mában élünk, egyszer élünk, az élet kielégülések mozzanata. Ismerős gondolatok, ugye? Nincs még egy olyan dolog, amitől annyira féltek, mint a halál…

- A legtöbb fiúban egy gramm hűséget, a legtöbb lányban egy gramm pajkosságot, méltóságot nem találtam.

- Utáljátok az országot amiben éltek, hanyatt homlok menekülnétek külföldre, örökre, de amennyi kozmopolita szennyet lenyomnak a torkotokon újságokon, rádión, a tévén keresztül, nem is csodálom. A tükörbe nézés néhányatoknál nem erősség. A becsületes tettekről talán nem is beszélve.

- A megbocsátás és a felelősség teljesen ismeretlen fogalom. Helyette a közöny, a harag kap teljes mértékben teret, miközben az egótok a markába röhög, ahogy elnyomja a bennetek lakozó embert.

- A számítógép „céltalan”, gyarapodást kívánó programjai elé menekültök, sajnos már nem csak kikapcsolódásként. Vagy a tévé elé. Ezzel alapvetően nem is lenne semmi probléma. Készülék bekapcs, de figyelő/éber szemeket már nem nyittok hozzá.

A véleményetek az, hogy a másiknak nincs véleménye. Ellenben részegen, artikulálatlanul hangot adva a tapasztalatoknak: ebben jók vagytok. Az interneten szintúgy. De a szemembe már fosnál elmondani a véleményed, mert még amellett is hangok vagytok kiállni, amit a sajátoknak véltek.

Szavakban, sorokban képtelenek vagytok kifejezni magatokat, egy szép verssel, jól megragadott pillanattal, egy jól odaillő mondattal…semmivel. Ezzel se lenne baj, ha őszinték lennétek, vagy ki mernétek mondani, amit gondoltok…(Ajjaj, ugye?)

Harmadik személyről (a jelenlétén kívül) ocsmány, hányadék módon beszéltek. Emberi kapcsolatotok gyakran érdekkapcsolat. Üzlet, pénz, droghoz való hozzájutás, könnyű lányok. Saját magatokkal keveredtek ellentmondásba, valahányszor kinyitjátok a szátokat.

Ha nincs drog, pénz, alkohol, nem tudtok mit kezdeni egymással. Ez borzasztó. Akkor se, ha barátnak hívod az illetőt..."Tartalmas baráti együttlét" helyett teljes individuális lelki elszegényedést látok. Nem mertek kezdeményezni beszélgetést, a /csak az agyatokban létező/ méltóságotokat féltitek. Minden házibuliban, koncerten, eseményen „Őt” várjátok, aki megsúgom: jövő héten se jön el.

Ha valami valakinek sikerül, irigyek vagytok, vagy megpróbáljátok ti is ugyanazt (általában számottevően silányabban) reprodukálni a siker érdekében. Csak a végeredmény számít, de az oda elvezető kaland, az élmény, a harc, a küzdelem fogalma csaknem teljesen homályba vész.

A segítő kezet gyorsszeméttel teli gyomrotokon át az éhező lelketekig toljátok, de fordított helyzetben eszetekbe nem jutna segíteni a másikon.

A megszerzett diplomátok értéktelensége egyvalamiből fakad: a TI hozzáállásotokból. Jaj neeeem, nem a diplomához… a VILÁGHOZ.

Harmadik típusú találkozás: a kistermetű bogarak (katica, légy, pók, szöcske, poloskafajták) a szobában. A fákról, az égitestekről, az erdőről… talán nem is beszélve.A meséket és/vagy csodás történeteket „említeni se merem” köztetek…

Istenről, istenekről, védőszellemekről, avagy /en bloc/ bármely transzcendens hatalomról való megnyilatkozásotokból árad a butaság, a sötétség, a tudatlanság. Elhiszitek, hogy a véleményetek saját, holott az is „kölcsönvett” vagy az iskola/szülők/környezet/média által agyatokba programozott játék része.

A politikáról gyakran nevetséges, erőltetett, gusztustalan eszközökkel hangoztatott véleményetek van. Mindezt ugye szintén a közösségi oldalakon, nem egy sör mellett, partnerként kezelve a másikat. „Fejek felett buborék, benne a mosólé”, de ha csak ennyi időt töltenétek a családtagjaitokkal, mondjuk kirakózva, társasjátékozva, mit bánom én, amit irányvesztett diskurzusokra dobtok ki…

Töménytelen hülyeséggel pesztráljátok (az egyébként nagyon sok mindenben tehetséges, ügyes, helytálló) kisebbik testvéremet, néhány barátomat, szeretteimet, arra a lányra/képeire/facebook profiljára/lényére veritek a „baráti” nyálatokat/ egótokat/ botoxolt pöcsötöket, aki mellett megismertem magam, ’magamnak érzem magam.’ Interneten, személyesen, telefonon, ahol a csövön kifér. Gyakran ez határozza meg vérszegény, impulzusmentes, élőhalott létezésetek. A barátaim jóindulatával visszaéltek, lábtörlőként kezelitek őket, egyre gyakrabban.

Szeretet helyett rajongás, belső értékek helyett a külsőség élvez óriási előnyt. A belül lakozó ’tűz’ „egy az egyben” mehet a szemetesbe/fekete levesbe. Ezt akár saját tapasztalatokból is mondhatom.

Apropó, tapasztalat… tapasztalat helyett megbánásban részesültök. Én még semmit nem bántam meg. Vagy ha igen, utólag átértékeltem, levontam a tanulságot vagy tapasztalatként fogtam fel, ami bizony a holtig tanulás/”lelki gyarapodás” része.

A stílus határozza meg öltözködéseteket, gondolkodásotokat, sajnálatos módon életetek egyre több szegmensét. Ennek rovására: nyitott gondolkodás ohne.

Az összefogás helyett a széthúzás pártján álltok, amíg a szükség rá nem visz, hogy kelljen valamit a másik emberrel kezdenetek.

Sorozaton, a tévén nevetni egyedül igen, de a /párral/ megvetnivaló.

A hagyomány és a kultúra szó jelentésének kimúlása köztetek nem újdonság, még csak nem is meglepő. „Milyen kár, hogy nehéz a magyar.” A helyesírásra való méltóztatás főleg. Magyar nyelv -30 év élettartam.

Remélem, mindenki magára ismer legalább 1 demagóg/klisés/általánosított észrevételemben.

Persze én se vagyok tökéletes, sőt…

Hogy miért is nem kerültek ide nevek: Attól hogy nem mondok ki dolgokat, még nem azt jelenti, hogy nem látom. De aki elszorult gyomorszájjal olvasta végig…biztosan nem véletlenül... oda is írhatná a nevét a sorok végére. Időnként csak morzsákból, szilánkokból, homokszemekből áll össze a mozaik, amikor eláruljátok magatokat, de bármikor máskor olyan ezeket észrevenni, mint a fát azerdőben…

Itt és most nektek kell felismerni az erdőben a fát. Én innentől kezdve rátok hagyom az egészet. Senkit nem akarok vagy akartam az itt leírtakkal bátani. Én örülnék, ha mindenki élne a felismerés lehetőségével. A sajátjával, „hogy másképp lehessen holnaptól.” Szerintem ez a kulcs. Nem a zöldségzabálás, meg a nem dohányzás.

Nyugalmas jó éjszakát kívánok. Mindenkinek. Igen, mindenkinek."

[A szöveg eredetiben a http://helikon.blogol.hu oldalon található, annak eredeti, születési helyén, és Jómagam csak az eredeti szerző, Hajba Gergő tollából idéztem az egyetértés jegyében, tehát a szöveg ekképpen eredeztethető - minden világos?]

Gondolatok, bölcseletek

2011-06-08T04:19:00.000-07:00

A világ dolgairól nem felesleges elmélkedni, tudván hogy csak kisemberek vagyunk és valójában Semmit sem tehetünk Semmi ellen.

II.

Én vagyok minden, ami velem kapcsolatos. Mind én vagyok, ami a rettentül bonyolult és dekódolhatatlan biológiai létezésem idegpályáin fut, sétál vagy megbotlik.

III.

Mindenki dicsértere szomjazik, és kedvességet vár embertársaitól. Ez az egyik oka, hogy velük van. Ez természetes. Tőlük várja a visszaigazolást, melyben saját létezésének értelmét és egyediségét ismerheti fel. Tévesen.

IV.

Felismertem magamban a hangyát, aki úszni nem tud, mégis egyedül kell hatalmas várat építsen az óceán fenekén.

Azok vagyunk, akiket a környezetünkben élők a fejükben teremtenek, és akik csak vizualitásukban hasonlítanak ránk.

VI.

Két ember között csak akkor alakulhat igazi barátság, ha egymás előtt csak azt hallgatják el, amit feltétlen szükséges elhallgatni annak működéséhez. Ezt a mértéket azonban nagyon nehéz eltalálni, de mindenkinek magának kell megpróbálnia, a maga saját mértékét. Ha a kelleténél többet hallgat el, akkor a barátai félreértik és elmaradnak mellőle, ha viszont kevesebbet, mint amennyi szükséges, akkor megbántja őket, és azt fogják hinni, hogy ellenszenvvel van irántuk. Éppen ezért fontos a megfelelő mérték meglelése, mely remek barátságot eredményez.

VII.

Ha az ellenkező nem előtt felfeded magad és minden titkaidat, azt fogja állítani, hogy beléd szeretett. Ha ezt mondja, ne vedd komolyan! A szerelem szavak nélkül szövődik, és pillanatok alatt.

VIII.

Akinek vigasztalása hiteltelen a szemünkben, arra úgy tekintünk, mint akit hazugságon érünk. A vigasztalás hasonlatos bármilyen tevékenységhez, tehát kellő gyakorlás híján nem lehet eredményes, a rossz vigasztalás pedig az ellenkezőjét érheti el a vigasztalandónál. Aki rossz vigasztaló, tegye félre a realitásérzékét, és fogjon hozzá, sosem késő! Kezdje azzal, hogy napjában legalább három alkalommal hazudjon jól! Az őszinteség rossz vigasztaló.

IX.

A férfi és nő közti barátság szivárványtermészetű. Eső és napfény keltette, rövid életű illúzió. Érzéki csalódás csupán.

A zenével való kapcsolatunk őszintébb a legőszintébb szerelmünknél is, mert azt nemcsak a mozgás öröméért hallgatjuk.

XI.

A hangulatot mi más is fejezhetné ki jobban, mint a hang?

XII.

Az emberiség egyik legnagyobb tévhite pontosan az, ami kiemelte az állatvilágból. Az ember hajlandó elhinni, hogy amit az egyik elmond, azt megérti a másik. Az évezredek során elfelejtette, hogy a kommunikáció nem az érzelmek kifejezésére való. Arra ott a test.

XIII.

Az értelmiségi szint nem mérhető. A magasság, a súly és egyebek igen, de az értelmiségi szint nem. Aki bármilyen tekintetben mérvadónak tartja az IQ-teszt eredményeit, az egy hülye!

XIV.

Azok, akik más sikereire irigyek, sajnálatra méltóak, mert nem önmagukhoz mérik magukat, s ezért saját sikerük is elmarad. Az egyetlen dolog, ami irigylésre méltó: a tudatlanság jegyében leélt, egyszerű élet.

XV.

Az irigység humánspecifikus. De jó az állatoknak!

XVI.

Ha két falevél egyszerre válik le ugyanarról az ágról, akkor az landol előbb, amelyik kevésbé tartja magát nagyra.

XVII.

A gyermekek intézményesített oktatása és fejlesztése önmagában nem garancia az értelmes, egészséges lelkiállapotú felnőttek kinevelésére. Egy maréknyi ember is apró társadalommá lesz, ahol a jó mellett lábat vet a rossz is.

XVIII.

Ahol két ember találkozik, ott az egyikőjük a főnök. Ha csatlakozik egy harmadik, a végkifejlet ugyanaz: egy akarat érvénysül. Ha csatlakozik még egy és még egy és még egy..., a végkifejlet ugyanaz: egy akarat érvényesül. Egészen addig, amíg a főnök karja elér, szeme ellát, a hatalma kiterjed. Ahová nem, ott egy másik akarat érvényesül. Így keletkeztek az első emberi közösségek.

XIX.

Az ember a Föld faunájától idegen.

XX.

A létezés akkor válik teljesen értelmetlenné és fölöslegessé, amikor egy napon az ember azt tapasztalja, hogy nincs mit mondania. Senkinek, semmiről, semmit. Ez az elkövetkező kiüresedés a lélek sivársága lesz, és független a valós kortól. Csodálattal tölt el, hogy mások egészen fiatalon érik el ezt az állapotot, amikor is a test termékeny, a lélek viszont hangtalan.

XXI.
Az igazság és annak érzete, olyan mint a csaláncsípés. Az igazságok úgy nőnek nagyra az ember igazságérzetében, mint a csalánok, és felismerésük és elfogadásuk hasonló a kertünk (és lelkünk) gyomlálásához. Ha idő előtt lekaszáljuk őket, akkor sosem okulunk a csípésükből, de ha túl későn nevezzük őket nevükön, nagyra nőnek, és nehezebb dolgunk lesz velük. Az elhanyagolt igazságérzet nagy igazságok kigyomlálásával fog küzdeni, megfelelő eszközzel viszont minden tény kigyomlálható. Az idejében felfedezett és kimondandó igazságokat - úgy, mint a csalánt - a tövénél ragadjuk meg, úgy nem csíp!

XXII.
A létező legtökéletesebb ember is csak egy létező.

XXIII.
Vajon melyik a rosszabb; ha az ellenség vagy ha a bajtársak butábbak nálam?

XXIV.
Évekig hazudozz csak te is, és meglátod, hogy egyetlen közeli ismerősöd sem fog leleplezni. Ez bizonyítja, hogy tehetséggel és megfelelő elszántsággal bárkit faraghatunk magunkból.

XXVI.
Sokan vannak, akik belevetik magukat a tudományokba, kísérletekbe, expedíciókba, miközben még saját magukat sem tudják definiálni.

XXVII.
Két fajta hozzáállásunk lehet az ittlétünkhöz.
Az első: felfedezni a világot, megismerni, és ittlétünk örök emlékéül nyomokat hagyni.
A második: felfedezni magunkat, megérteni, és önmagunk játszóteréül világot találni.

XXVIII.
A tulajdonképpeni Jó nem szabad, inkább korlátolt, rendszerben működő (vagyis - a mai értelemben, leegyszerűsítve, az ember számára - valójában rosszabb). Ekképpen a 'látszólagos jó' a Rossz, a 'szükséges rossz' pedig a Jó.

Rövidprózák / egypercesek

2011-02-19T01:51:00.000-08:00

Tükör előtt

Elég homályos a szoba, villanyt nem kapcsol, tudja, hogy bántaná a szemem.
- Melyiket vegyem fel? -s mindegyik ruhát egyesével maga elé teríti, vállához igazítja és állával kulcscsontjához szorítja.
- Hova mész? -kérdezem, mintha nem tudnám.
- Hova...hova! -fortyan ki belőle. Tudja, hogy tudom. Mutatja is a két darabot.- a pirosat vagy a narancsot?
Erőltetem a szemem, de nem látom. Gondoltam, úgysem ér sokat a véleményem, hát megvontam a vállam és szavaztam az egyikre. Megmondtam neki. Furcsán nézett.
- De....az már elég régi és...most nézem, hogy elég rossz állapotban van... -mondja és könnyed mozdulattal az ágyra dobja.
- Úristen! Akkor legyen a jobbik. -és fejemre húzom a takarót.

Kaktusz

Klára imádja a kaktuszokat. A lakása valóságos kaktuszerdő, telis-tele velük megszámlálhatatlan mennyiségben és formában. Akárhogy próbáltam beljebb jutni, bárhová léptem, kaktuszba botlottam. A fene se érti, miért, de Klárát nem szúrják a kaktuszok, sőt ellenkezőleg! Nekem viszont hol a könyökömbe szúrnak, hol a fejembe. Ilyenkor Klára - aki mellesleg aranyos teremtés - fölkiált, hangja elcsuklik és arcára a kaktuszok iránt érzett gondviselés grimasza ül. Olyan képet vág, mintha őt bökné ezer meg ezer tüske, nem engem. De valamiért nem tudok haragudni rá kaktuszügyei miatt. Olykor lelombozódom és úgy érzem magam, mint egy kipukkadt lufi.

csepelilány96

szia kedves M.! Azért irok hogy, a tanácsodat kérjem valamihez. 2és fél honapja vagyok együtt a jelenlegi barátommal, de még nem feküttünk le. Észrevettem hogy, más lányok iránt érdeklődik (nemegyszer megfordult lányok után az utcán, miközben a kezemet fogta), csak éppen irántam nem. Mindig mondgya hogy, naon szeret, de akkor mér nem velem törödik? Tudom hogy, nem vok tökéletes se de nemértem hogy, mit akar tölem. Minden fiu a vékony lányokat szereti rajtam meg van felesleg de hiába probátam nem fogyok le. Velem van a baj? Meg probálok én divatosan öltözni sminkelni de sose dicsér meg. Má akartam neki szóni hogy, ez nemjó így de olyan jó amikor velem van. Talán kislánynak néz mer ő idösebb 10 évvel. Kedves M. szerinted ciki ha 14 évesen még szűz vok? Ehhez kérem a segicséget hogy, mit csinájak máshogyan hogy komolyan vegyen meg nőnek tekincsen ne kislánynak.
Naggyon jó a rovatod! Már többször irtam de nem kaptam választ meg a lapba se jelent meg remélem most visszairsz. Előre is köszi várom válaszod.
csepelilány96

Az ember bonyolult élőlény

- Szia.

-.......

- Nem ülök le.

-......

- Nem kérek. Essünk túl rajta!

-.......

- Hát ezen az egészen. Unom már a köntörfalazást! Csak a lényeget és kész, az a legtisztább. Miért kell mindent úgy gondolnom, mint másoknak? Nem, elegem van! Mostantól én ÉN leszek! Nem fog érdekelni most senki véleménye, ezt már elhatároztam, hónapokkal ezelőtt, csak tudod, milyen gyáva vagyok, eddig nem mertem előállni vele.

-......

- Persze. Nincs semmi baj. Most vegyél komolyan! Fontos dolgot akarok közölni veled, te meg itt a hajamat túrod! Üljél te le és hallgass végig egyszer!

-......

- Én nyugodt vagyok. Csak idegesít, amikor ezt csinálod. Meg ez, ez, pontosan ez, ne húzd össze így a szádat! Sosem mondtam még? Idegesít amikor így grimaszolsz! Most fel vagy háborodva, minden apró mozdulatodat ismerem. Egyébként most fogod mondani, hogy: neked meg mi bajod? és még hozzáfűzöl valami ostobaságot, amit mindig is csak te tartottál viccesnek, még a legjobb barátnőd se, ő mondta, ja, igen, szokott mögötted beszélni. Ja, ha már itt tartunk, rám nyomult, szóval ennyit a ti nagy és őszinte barátságotokról!...Nézhetsz, ez van. Ez az igazság.

-........

- Ugyan már! Ezt te se' gondolod komolyan, te se' hiszed. Látszik rajtad, amikor a levegőbe beszélsz, most jönnek a semmitmondó érveid. Inkább ne is mondj semmit!

-......

- Nem, szerintem meg te őrültél meg. Mindig is én voltam a hülye, aki tűrt és hallgatott. Lehet, neked így volt jó, néha jobb nem tudni semmiről, de ennek vége! Én most vagyok csak igazán normális!

-.......

- Jaj, aztán kit érdekel? Azt hiszed, hiányozni fogsz? Te kis naiv. Jó lenne, ha te is észrevennéd, hogy milyen ostoba vagy.

-......

- Hahaha, tudtam, hogy ezt mondod. Ilyenkor derül ki, milyen üres alak vagy. Na én megyek és összepakolok, de azt még megvárom, amíg elsírod magad.......ilyenkor ölni tudnál a tekinteteddel, ilyenkor tetszel a legjobban.

Élménybeszámoló

A méltán híres rockzenész szájából kiesett a cigaretta, és egy parázs éppen felénk szállt, ami kiégette a barátnőm felsőjét a bal melle felett. Ezt leszámítva az este nagyon jó volt.

Kis, vidéki melankólia a rózsámmal

Érdekes. Ha jobban szemügyre veszem, erek lüktetnek zsenge rózsámon. A bőr alatt indák kúsznak a kezemen. Rózsám és én elhervadunk, tudom. Olyan furcsa, a fűben ülök és nem történik semmi. Nagyon jó. Hallom, ahogy dübörög bennem az élet, dobol. Dobol, pedig sose kértem. Most jó lenne, ha nem dobolna egy percig, hogy csend legyen, hogy egy percre meghallhassam magam. Mellettem fekszik rózsám, illatos, átölelem. Tudom, hogy csak most van időm bármire, mégsem teszek semmit. Vegetálok. Értem, mit élvez ebben a rózsám. Megkedveltette velem az unatkozást, és már igazán izgalmasnak találom. Addig maradok, amíg időm engedi. Amíg az idő jó, rózsám piros. Amikor tél van, egy sötét zugban vacogok és tördelem le arcomról a fagyott könnyeket.
De most nyár van. Nincsen más szereplő, csak mi. Jó, persze, ott meredeznek előttünk a hatalmas fák, ott a nagy narancs, a Nap, amint lemegy, ott az ég, ott a távolban valami füstöl, valahol gépmasinák túrják és dolgozzák a földet, felettünk valahol gépmadár száll, rajta szűk szemű, jól öltözött emberek szürcsölik szívószállal a narancslevet, melyet egy másik világ sugarai érleltek. Sosem vagyunk egyedül és sosem vagyunk magunk. Úgy teszek, mintha nem szúrna a tüske. A hónom alá fúródik, megáll. Ennyit megér.
Ősszel hová megyünk? Hol fekszünk? Engem elvisznek, rózsám itt marad, elhervad. Belegondolni is rossz. Jázminok fognak a fülembe nyúlni, csiklandozni. Rózsám hiába vár rám és nyílik ki minden tavasszal, nem érek rá, dolgom van. Elkötelezettje vagyok egy városi gépezetnek, mely egyre távolabbra sodor tőle, tarka jázminokat hoz elém, hogy felejtsem el.

Füst

A napokban hallottam, hogy B. László elhunyt. Cseppet sem rendített meg a dolog, az igazat megvallva nem nagyon emlékszem rá, ki volt ő. Talán 20 éve láttam utoljára, amikor fiatalok voltunk, s én gyermekként, cseresznyétől büfögve bicikliztem feléjük egyik tanítási szünetben. Annyira emlékszem csupán, hogy nehézkesen végezte el az elemi iskolát, kötekedő jellem volt és tízpercenként dohányzott.

micsinájjunk?

facsard ki a párnád, szitáld meg a lelked, viselj felemás zoknit, mérgezz galambokat, lőj szivárványt, eregess felhőt, tégy úgy, mintha itt se lennék, kapard ki a szemed, rajzolj a bőrödre, vegyél egy könyvet és tépd szét, adj kölcsön annak, akiről tudod, hogy delfin, dobolj amszterdam, kakukkfű, bim-bala-bum-bum, szögelj vagy vezess áramot, egyél csekket, köpködj felfelé, öltözz egyszerűen, költözz Afrikába, keress olajat, olvass visszafelé, nézz a napba, nézz furán idegenekre, tégy úgy, mintha bankot készülnél rabolni, mintha őrült lennél, lopj egy ervévszt, hegedülj medence alján, égesd el az összes fényképet, fizess be hollandoknak kirándulásra, tanulj kínaiul Pécsett, viselj napszemüveget, húzz magad után egy plüssmackót és gügyögj, te barom, etess vízilovat napraforgómaggal, szotyival, szotyi, bazmeg, szotyi!, mártogass-tunkolj-csipegess, krisztus, 69 a kereszten, grűn, ripsz-ropsz, csalj, lopj, télifagyi, árid és a negyvenkét rabló, dévédé, nézz focimeccset sírva, hallgasd a naplementét, az írás megnyugtat, dévid hásszelhoff, a kedvenc időtöltésem semmi, mi van veled - akaszd fel magad, gyúrj, főzd meg a bal kezed, emeld a vérnyomást, süllyedj mélyre, írj valami olyat, amit még senki sem kóstolt, az egyik ismerősöm megkérdezte tőlem, hogy pécs, te ne kérdezz ilyen hülyét, szakácskönyv, te állat, malac, csip-csip-róka, bbunkó vagy, októberi ravaszfasz, kinevetőgörcs, luszida, ingovány, lapozz, napozz éjjel, vegyél feleségül férfit, írj egy dalt a skrandlinokhoz, bohóckodj, fess arcot magadnak, rontsd el a gyomrod és a hangulatot, lökj öregeket vonat elé, ne szemtelenkedj, ugass a tehenekre, dobálj szart a térre, tojással rendőrkocsira, aludj a homokozóban, tip-top, nézd meg, hogy mögötted vagyok-e, garatul állok, sibi-dubi-sállá-lá-geci, olvasd végig ezt a szöveget....

Annyi minden van még az életben, amit nem csináltunk, nem próbáltunk, és te azt kérded tőlem, hogy micsinájjunk?

Tornasor

Már-már misztikusnak tűnő egyezést fedeztem föl az akkori tornasor és a tornasorban állók élethossza között. Klein volt a legmagasabb, legerősebb, ő volt a lányok bálványa - a ballagás után elhunyt autóbalesetben, kb. 15 évesen. Na és itt vagyok én, Nagy Sándor, 92 évesen - aki apró termete miatt a sor végén állt és alulmaradt mindenféle küzdelemben. Gazdag vagyok, híres, és meghódítottam a fél világot!

reggel

Véres a szemed, 9 óra, két teve átvágtat a szobádon, érzed a meleg, száraz szelet, amit maguk után húznak, por serceg a fogaid között, felülsz az ágyon, a bal lábad ér talajt először, tele van vakond túrással a föld, a konyhából valaki kiabál kínaiul, te nem tudsz kínaiul, kimész és meglátod a mosogató csimpánzt, csinálsz egy férges szendvicset és megeszed, összegyűjtöd a morzsákat és beledobod a füledbe, jó lesz az még népbutítás óra után, megcsinálsz egy fejenállást és máris indulsz hülyeséget kaszálni, veszel egy levegőt, elfogy a pénzed, kölcsönadod az autódat egy idegennek, a telefonod pedig ráreszeled a virágokra hadd röhögjenek, jön egy léghajó, felrobban, locsog a benzinkút, szikrát kap az agyad. Így kel minden reggel a művész...

Oklevél

Bíró Balázs

részére

aki a mai napon
(bár korántsem ért el jó eredményt, mert produkciója kudarcba fulladt)
sikeresen részt vett a már negyedik alkalommal megrendezett
Dél-Dunántúli Kistérségek Ki Mit Tudjának
vidéki előválogatóján "hangszeres élőzene" kategóriában,
amelyben - sajnos nem jutott tovább - viszont

37. helyezést ért el

Gratulálunk!

2010.06.07.

Fagylaltszezon

Amint a tavaszi esők felszáradnak és a hőmérséklet megemelkedik, minden évben beköszönt a nyár és vele együtt a fagylaltszezon, s ez így megy már az 1660-as évektől kezdve, amikor a "hideg nyalat" tömegfogyasztási cikké avanzsált, és az ízletes jegek tömegek nyári ínyencségévé vált.
Azóta nyalják szakadatlanul. Azóta nyalják kicsik, nagyok, urak, hölgyek, ki-ki a kedvencét, gyümölcsöset, csokisat, zöldet, sárgát, fehéret, kéket, otthon, az utcán, egyedül, párban, séta közben, padon ülve, zenéhez vagy zene nélkül, tölcsérben, kehelyben, frakkban, ingben, kalaposan, hajadonfőn, magassarkúban, mezítláb, ki mohón, ki lassan, jóllakottan, éhgyomorra, a bátrak egymásra halmozzák, tornyot építenek belőle, mások csak egyet visznek vigyázva, van, aki két kézzel fogja, van, aki fél szemmel nézi, van, hogy lecsöpög, hogy eltörik, van, hogy a ruhára megy, van, hogy egyre megy reggel van-e vagy este......csak nyalják.

Fagylalt

A fagylalt hideg, ezt tudjuk. Azért is nyalják, mert hideg. Ha meleg lenne, valószínűleg télen nyalnák inkább. Viszont a bőrhöz vagy a nyelvhez érintve a hidegség és a melegség is egyaránt múlandó.

Hogy lehet, hogy egy olyan hideg dolog, mint például a fagylalt, ilyen elképesztő melegséget okozzon odabent?

Matematikus 1percesek
(nemcsak matematikusoknak)

Nem kell, hogy megérts, a megértés mű, vagyis hamis.
Nem várok reakciót, dekódold ízlésed szerint.

Egyenlet

Ha az egyikünkből valami elvész, elvész a másikunkból is -
így vagyunk egyenlőek.
Ha ez a törvény kijátszható lenne, a világ elgörbülne.

Végtelen

Kiszámoltam, meddig szeretsz.
Az eredmény túlmutat a lehetséges megoldások halmazán -
tovább szeretsz, mint amíg élek.

Összeadás

   2 plüss a polcon
   1 lila felső
   az együtt töltött idő sárga emlékei (a négyzeten)
+ add hozzá mindazt, amitől úgy érzed, hogy az egyenlőségjel után engem kapsz eredményül
------------------------------------------------------------------------------------------------------------
= én

Egyenes arányosság

Ahogy telnek az évek egyre öregebbek leszünk. Hangunkat minél jobban elnyomja a szél...

Fordított arányosság

A kimondott szavak, az elszenvedett sérülések, a megjárt kilométerek száma fordított arányosságban áll testünk teherbíró-képességével és hatásfokával (η).

A sírásomról

Sírok, amikor ezt írom. Gyorsan a tükörhöz rohanok, nehogy lemaradjak sírásom akár egyetlen pillanatáról is. Sohasem tudni, mikor adódik a következő alkalom. Nem sírok gyakran, és megjátszani sem tudom - mivel sem jobb, sem rosszabb színész nem vagyok az átlagosnál - így aztán megragadom a lehetőséget, hogy megvizsgálhassam síró önmagam, a síró embert.

Ne értsenek félre, de a sírás, annak ellenére, hogy miket vélünk tudni, illetve miket feltételezünk róla, mérhetetlenül komikus jelenség. Igen, a sírás vicces! Főleg most, hogy arcomat sűrű, vörös föveny borítja (mert nem borotválkoztam egy ideje), amely jobb esetben az idősebbekre vonatkozó sztereotípiákat, mint például bölcsességet kölcsönöz nekem. De most, hogy sírok, csak a bőgő bohócarchoz tartozó röhejes kellék a vörös arcszőrzet, mely még szánalmasabbá teszi a férfi sírását.

Ahogy a tükörben vizsgálom a sírás mikéntjét, látom lelkem kendőzetlen, tiszta valóságát. Látom magam öregként, amikor is nem sírok és nem is nevetek majd, mégis ilyen ráncos leszek. A szemeim összezsugorodnak és vizet préselnek ki magukból, mint ahogy az egész testem. Szipogok, mint egy kölyökkutya. A szám, akárcsak nevetésnél, pattanásig feszül, széthúzódik. A fejemen található összes kis izmot valami görcsös roham rángatja mindaddig, amíg a zokogás tart. Az egész ábrázatom egy önálló rángatózásba kezd és olyan ráncokat vesz fel, mint egy őrült arca. Mimikai ráncok, mély barázdák a homlokomon, a szemeim körül, a szám szélén, követve annak görbületét.

Furcsa, hogy elvégre a nevetés és a sírás közt nincs is sok különbség. Azt hiszem könnyeztem már olyan mértékben nevetéstől, mint ahogy mosolyogtam sírás közben. Ha belegondolunk, Kedves Olvasó, és a lélek mélységét, kifürkészhetetlenségét figyelmen kívül hagyjuk, (-mivel a lélek és annak melegágya, az ember kiismerhetetlen-) akkor arra a következtetésre jutunk, hogy a sírás és nevetés ugyanaz.

Az idős úr és a bankkártya

Az aprópénz azért van fémből, hogy csilingeljen.

A papírpénz viszont nesztelenül surran át kézből kézbe, zsebből zsebbe.

A bankkártyámról nem érdemes szólni, csak egy vékony, műanyag kártya, amit ha a bankautomatába csúsztatok nyomban pénzzé válik. Automatikusan pénzt köhög a pénzszekrény. Automatikusan elveszem és elköltöm automatikus életem kis vacsoráját. Ez így varázslatos és nagyszerű!

Raj

Rajban jöttek a szúnyogok. Egyre többen lettek és egyre erősebbek. A vérünket szívták. A raj olyan hangot adott, mint egy cigány elhangolt hegedűje. Futva, vakarózva, de hazaértünk végül.

Tévéember

A tévéember a televízió előtt él. Amit a tévéember nem láthat a képernyőn, az számára nem is létezik. Ezért aztán mindig is érdekes vele beszélgetnem. Olykor a világnak egy olyan szeletéről esik szó, amit még nem látott, mert nem vetítették a képernyőre. Ilyenkor vagy körülírom, mire is gondolok, vagy hagyom a fenébe - de legtöbbször hagyom a fenébe.

Utolsó alkalommal például megkérdezte, mi az a lant. Mivel ez a téma érzékenyen érint, belekezdtem hát a lant körülírásába, de mire belejöttem volna, ő csatornát váltott és elkezdte a holnapi időjárást ismertetni nekem, pedig én nem is kérdeztem. Senki sem szereti, ha a szavába vágnak, na de ő a tévéember! Megszokhattam már - gondolhatják Önök. Igen, van, hogy az utolsó csepp a pohárba sosem esik bele. De azért megkérdeztem tőle: Ha ő és én sem vagyunk benne a tévében, akkor mi egyáltalán nem is létezünk?

Na erre aztán nem is mondott semmit. De láttam a szemében a felismerést. Egy percig embernek láttam és nem tévéembernek. Talán akkor vette észre, hogy körülöttem nincs képernyőkeret. Egyetlen pillanat volt csupán az életéből, amíg nem folyt az adás. Másnap minden kezdődött elölről....

Van, ami nem ránk tartozik

Kisteleki ezúttal is felébredt a kutyaugatásra.
Félálmában is megérzi házőrzője minden apró jelzését, - nagyon precíz és óvatos ember, aki 17 különböző ugatást értelmez, amivel az eb közli óhaját-sóhaját és azt, ha idegenek jönnek. Többféle módszert és cselekménysort kidolgozott már az esetleges betörők, tolvajok megijesztésére és megleckéztetésére, ám mindez idáig hiába. A besurranók (szerencséjükre) elkerülték Kisteleki házát.
Azt hihetnénk, hogy a gazda alaptalanul óvatos, pedig nem így van. A környék évek óta a megélhetési lopások melegágya, amióta Marsonál, térségi megbízott rendőr eltűnt. Azóta furcsábbnál furcsább lopások, rongálások és eltűnések borzolják a kedélyeket a faluban. Kisteleki azon kivételes lakosok egyike, akit még nem ért semmilyen anyagi kár. Ezért is gyanakvóbb napról napra, ezért riad fel éjszakánként.
Ahogy az eb minél magasabb frekvenciára váltott, gazdája annál hamarabb ugrott a papucsába és osont az ablakhoz. Hosszúra nyúlt a perc, amíg hallgatózott: semmi nesz. Csak a szívverését hallotta erősödni, a dobolást, ami a füléből jön, mintha egy sámán ülne és dobolna benne. A kutya közben teljesen elhallgatott, - ilyet azelőtt sohasem csinált - gondolta magában, ahogy homlokáról letörölte az adrenalindús izzadtságcseppeket. Bénultan állt az ablaka előtt, a redőnyt felhúzni nem volt ereje, kiszívta azt a misztikus félelem, ami az ereiben pezsgett. Mindaz, amit olyan jól kitervelt egy ilyen eshetőségre, csődöt mondott.
Csak 2 percig őrködött Kisteleki, mint egy szobor. Akkor látta meg a betolakodókat. Nyugalom, Kedves Olvasó, nem betörők voltak (szerencsénkre).

Nem betörők voltak, csupán két ártatlan földönkívűli sudár teste világított az udvaron, olyanformán, mint az álmos, gyenge holdfény, és simogatta egymást a fűben ülve, mint két szerelemes tizenéves. Kisteleki megnyugodott, vállat vont és döbbent arccal visszabújt az ágyába.

Szélütés

Hirtelen érkezett meg a tél, minden előjel nélkül, váratlanul. Akárcsak egy rég nem látott barát váratlan, meglepő látogatása, hideg volt és szótlan.
Pontosan emlékszem, szigorú szürke házak közt sétáltam nyári cipőmben, amikor megjött. Fel sem ocsúdtam az andalító nyár édes sugaraiból, máris hó lepte vállamat, s ezzel minden, ami addig oly hű szolgálatot téve belülről motivált és incselkedett velem, megfagyott. Minden értékes és ki nem mondott, szép szó ércként kaparta torkomat.
Akkor felnéztem az égre kérdően: Vajon ki rendelte el ezt a korai, havas melankóliát? De hiába pislogtam és bárhogy tekertem nyakam, senki nem felelt, a végtelen-színtelen ég újra a földre szegezte bamba fejem tekintetét, tudatva velem, milyen gyenge a szemem. Hiába, az ember ok nélkül ritkán néz fel az égre, de úgy igazán bele, teles-telibe a városi ember soha. Ha felnéztem, a vakító semmi, ha magam elé, a dermedt, vakító víz. Próbáltam hát sehová sem nézni, s valahogy, ég és föld között a csontot koptató hidegben, úgy éreztem, két tűz között vagyok középen, mértanilag is középen. Így aztán botladozva kullogtam tovább, könnyeim közül hunyorogtam és igyekeztem kikerülni mind az olyan pocsolyát, melynek kifürkészhetetlen a mélysége, sáros a felszíne. Mintha egy virgonc gyerek apró játéka volnék – így méláztam és jeges arcom mosolyt formált, illetve majdnem mosolyt. Ha valaki akkor kívülről lát, azt hiszi, vicsorgom, de csak egyedül bukdácsoltam tovább harciasan. Mintha együtt nevetnék azzal, aki életem fonalát egyengeti, s mikor észak felől rám üvölt a szél, jeget szórva vörös arcomba, egy csata új rohamát vélem felfedezni benne, és mint oly sok minden e zordon betonok közt, ez is ellenem irányul. A csatatéren milliárdnyi taposóakna, halálos csapda lassította eszeveszett menetelésem, az én esetemben kátyút rágcsáló, jajgató jég.
Voltaképp én sem vagyok más, csak víz - egy cseppnyi élet, s csordogálok, amerre a szél és gravitáció utasít, mellékutcából a főutcába. Kiszolgáltatottságom nőttön-nőtt és erősítette bennem, hogy nemsokára, folytatva a menetelést, egy elunt, törött játék leszek. Hiába próbáltam mind fürgébben szedni lábaim, azok csak még topábbak lettek. Ha ilyen hirtelen jött,- gondoltam- talán ugyanilyen gyorsan távozik is a tél.
De nem. Abban az évben elhúzódott. Novembertől április iduságig didereghettünk, ki-ki tea vagy éppen pálinka mellett. Mondhatni, megállt az élet, a város szíve kemény és deres lett, lustán dobogott. Munkába és munkából rohanó kabátok csúszkáltak a jeges járdákon. Kelletlen arccal lépdeltek a visszataszító, barna latyakban, komótosan, öregesen. Mindenki vigyázva sietett, de inkább csak siettek, mint vigyáztak. Az ember siet.

Nos én is ugyanúgy siettem tőlem független és örök érvényű hatások miatt, mintha egy ismeretlen erő szedné lábaim. A hideg rángatja azt a marionett bábut, ami most én vagyok - gondoltam. Vacogva fordultam ki a mellékutcából és csatlakoztam a folyó tömeghez. Senki sem vett észre. Körös-körül kosarat szorongató öregek, szőrös-gyapjas munkások, sehol egy gyerek. Mint egy patak medrében gördülő, sápadt kövecske, úgy sodródtam a névtelen tömeggel, s lettem ezáltal én is komor, ráncos és névtelen. Tömegben mindig akad, aki szélesebbnek mutatja a vállát, mint amilyen, de ez egy cseppet sem zavart most, hogy a jeges szélcsapások válogatott módszerekkel, innen és onnan is ostoroztak minket. A tömeg védelmező ereje hamar feledtette velem egyedüli szenvedéseimet a viharban. Nem tudni miért, de mindenki, aki otthonában szerető anya, nagymama vagy bosszankodó férj, most mind didergő kisgyerek. Kívülről pedig ráncos katonák, mindannyian hétköznapi hősök, és mi mindannyian egyfelé tartunk rendületlenül.

Úgy éreztem, hogy ez a kölcsönösség jó és rossz is minduntalan. Elválaszthatatlanul összefonódó érdekek vezéreltek minket, mint minden alkalmi közösséget. Társas lények lévén, támogattuk egymást és egyben kimondatlan idegenség és undor motoszkált bennünk. Émelyítően hatott a gondolat, hogy gáncsoljuk és segítjük egymást egy olyan szilárd norma szerint, melynek megalkotóját sosem érhetjük tetten. A gátlás és szorongás mi magunk vagyunk, és soha egyikőnk sem mondja ki a végső igazságot.

Szóval közös érdekek hajtottak minket előre. A tömeg élén állókat kitartóan verte a jég-fenevad, akik mind ostoba mártírok a szememben. A frontvonalon két térd az aszfalton koppant. Sárgásbarnás almák gurultak szét, sikoltva terelte őket a vihar, a gyermek, ki új játékra talált. Ilyen a háború. Egyre több és több veszteséggel térünk haza, napról napra fáradtabban és kedvetlenebbül, és a magunk elé tűzött nagy céljaink borsóvá zsugorodnak, az érzés pedig elhatalmasodik bennünk, hogy minden hiábavaló, minden jelentéktelenné válik. Almák roppantak a csörtető talpak alatt. Csak küzdő ösztönlények mind a derék emberek, arccal előre, hajlítja őket a szél. Köztük engem is, víz-testem majd’ megfagy, ez a vékony testalkatú, 18 éves, magyar állampolgár.

Negyven év múlva értem haza. Megdöbbenve bámultam csontos, ráncos kezem. Bőröm kiszáradt, meghajlottam, hátamról emlékek párolognak. A ropogó kályha mellett ülök, várom, mikor távozik a tél, de az csak itt marad a nyakamon. Fát rakok a tűzre, a lángnyelvek visítva ugrálnak fel rá. Még egy fát rakok a tűzre. Még egy fát rakok a tűzre. Még egy fát rakok a tűzre. Aztán még egyet…még egyet. Ha elfogy elégetem a barokk szekrényt a könyvekkel! De soha nem adom fel!

Réz

Tihamér 51 éves és nagyon beteg. A hírt egy jólfésült, szemüveges, fiatal, talán -szakmájához és hideg hangjához képest- túl fiatal doktor közölte vele a kórház egyik vakítóan fehér kórtermében, amely egyszínűségével és egyszerűségével mennyországi végtelenséget sugárzott magából. A doktor halkan felolvasta a kétszavas latin kifejezést (hepatolenticularis degeneratio), ami semmit sem jelentett Tihamérnek, de észrevette a doktor zavartságát, és azt, hogy a kezében görcsösen tartott lap helyett saját cipőjére mered. Tihamért székre ültette. Különböző vizes flakonok és gondoskodás vette körül. G. doktor beszédje alatt többször megköszörülte a torkát és gyakran sétált az asztala mögé egyforma fehér papírokra pillantva, mintha csak gyakorolna az ilyen eshetőségekre, amikor hírt kell közölni. De Tihamér nem lepődött meg semmin, hiszen tudta ő, hogy beteg, inkább kényelmesen hátradőlt és kortyolt a szénsavmentes vízből. Amikor csend lett, G. doktor nem nézett őrá, talán az ablakon bámult kifelé, ahol nem láthatott mást, mint szigorú sorban parkoló, sápadt, fehér, sürgősségi autókat. Tihamér feleszmélt, hogy az előadásnak vége, s amíg a szakember kővé vált az ablak mellett, ő mély gondolataiba süllyedt.

Egészséges baba volt, közel 4 kilóval született, s mindig is pufók maradt. Ő nem nyúlott meg, mint pimasz diáktársai, akik vihogva kergették a bokrok körül a lányokat. Életében mindig is csendes volt Tihamér, de mégsem merült el részletesen semmilyen tudományban, semmilyen könyvben, sosem ismételt évet. Nagyon korán kezdett dolgozni, és csak nagyon későn házasodott meg. Sokáig raktári és karbantartói munkákat végzett a termelőszövetkezetnél. Sohasem volt külföldön és csak nagy ritkán nézett tévét. Ritkán hagyta el a falut, nem szeretett a városba menni. Fiával és lányával ritkán találkozott és sosem értette őket. Emlékszik a napra, amikor veszekedett a családjával, már akkor is félrebeszélt és szédült, azt hitték részeg. Azután jött a hányás, a remegés, a gyengeség...
-...szóval beleegyezik a radiológiai vizsgálatba és...és a májbiopsziába?-kérdezte a doktor elfordulva az ablaktól, most ridegen a szemébe nézve, de a tekintete mégsem lett erős és határozott.
Tihamér elmosolyodott, s ezzel a doktor minden keménysége, magabiztossága szertefoszlott.
-M-mmégegyszer legyen szíves...mi a ba...a kór neve?-dadogta Tihamér.
-Wilson-kór. Jól érzi magát?-de ahogy ezt kimondta kelletlenül eltorzult a doktor fiatal arca is, hiszen tudta, semmiképp sem érezheti magát jól a páciens, valószínűleg a lerakódott réztől felduzzadt a lépe, az egész hasa, szédül, vért hány, talán hónapok óta szenvedhetett otthon magában -állapítja meg végül a tünetekből. Keserű íz tódult G.doktor szájába, ő is gyenge lett, ő is remegett. Arra gondolt, hogy kirohan és segítséget kér, talán a beteg fel sem fogja már azt ami vele történik, talán ő maga is alkalmatlan a pozícióra, amit csak ismeretség révén szerzett, amikor még fogalma sem volt róla, milyen helyzeteket szül az élet, bele se mert gondolni, hogy egyszer valakivel hírt fog közölni. Könnyel teltek meg a szemei, ahogy a pácienst bámulta.
Tihamér előtt hirtelen egy nagy fehér lap jelent meg, kezébe tollat nyomtak.
-Itt írja alá!-hallotta valahonnan és miután újra és újra elejtette a tollat, érezte, ahogy kezét a lapra segítik, újait a toll köré fonják és görbe vonalakkal hitelesítik a lapot.


Édes otthon

A pekingi váróteremben már elfoglalták az ülőhelyeket. Csak két embernek nem jutott. Magyarok voltak. Talán egy különleges érzék az, ami segíti a magyarokat abban, hogy a világ bármely szegletében, bármikor felismerjék egymást. Így történt ez természetesen a mi magyarjainkkal is.
- Maga mi járatban itt, Pekingben? - puhatolózott a fiatalabb, aki módfelett kiöltözött, amolyan pestiesen, úriasan, mint a legtöbb szalonokba járó, koravén gavallér. Jóképű volt, frissen borotvált arcárról párolgott az alkoholos after shave.
- Csak a munka...- felelt a másik kissé zárkózottan, mint, aki nem is örül, hogy egy beszédes magyar utazópartnerre bukkant. Idősebb volt a honfitársánál, őszülő haja a vállán pihent, barna, rövid halásznadrágot és inget viselt, és egyáltalán nem úgy festett, mint aki üzleti úttól vagy más munkától gondterhelt. - Ön? - kérdezte aztán a jó modorú oldala, aki mindig illedelmes másokkal és pozitívan áll a dolgokhoz.
- Én csavargom. - felelte a gavallér. - Gondolom, a következő budapestire vár. Én nem megyek haza.
- Igen arra. - mi mást is mondhatott volna erre az idősebb, s egy pillantást vetett a csavargóra. Aki viszont nem is hasonlított egy csavargóra, sokkal inkább fiatal önmagát látta a benne - öltönyben, aktatáskával, pont úgy festett, mint a 30 esztendős utazó-tárgyaló önmaga. Tudta, hogy e beszélgetés nem marad ennyiben.
- Ön szerint hova érdemes most menni? Párizsba, Rómába, Londonba, Athénba?
Athénba ne! -vágta rá az idősebb - nem túl békés.
- Párizsba megyek, a divat és a parfümök hazájába - mosolygott a gavallér és közelebb lépett egyet. - Tudja, a párizsi lányok naponta háromszor fürdenek.
- Valóban? - esett ki a hallgató száján, de közben már az ódivatú karóráját nézte. - Lassan indul a budapesti járat. Mennem kell. Ön nem jön?
- Nem-nem. Én azt hiszem Párizsba megyek - bólogatott, mintegy meggyőzve saját magát, és egy kaján vigyor ült az arcára.
Az utazó embernek sok ezer arca van - a magába merülő vagy a csevegő - de a várakozó embernek csak egy: az amelyik nem akar ott lenni, ahol éppen van. Ez volt a közös pont a két ácsorgó magyarban, no és még az, hogy mindkettőjüket ugyanúgy Ödönnek hívták.
Az idősebbik Ödön hazaérve ledobta ingét, átölelte feleségét (amit az utóbbi időben nem tett meg) és kijelentette, hogy soha többé nem utazik messzire.

Egy hét az unatkozó naplóbejegyzéseiből
(reakció a "micsinájjunk?"-ra)

hétfő:
új hét, a tévében semmi, a rádióm serceg, itt vagyok a világ végén, ha jobbra nézek: semmi, ha balra nézek: semmi, mit lehet itt csinálni? jött egy furcsa ember táskával, talán néma, mert semmit se szól, a réten alszik, hiába kérdem, hívnám be, nem jön, csak írogat valamit és a tájat nézi, dögunalom..., gondoltam ez izgalmas lehet, én is írok naplót, amiben leírom, mennyi minden történik velem....

kedd:
beletörődtem, hogy hiába ez az alak, nem tesz semmit, csak ül egy fa alatt, körbesétáltam kétszer a házam, meguntam, talán ha lenne még egy ház valahol a közelben, jobb lenne, a madarak se szállnak erre, senki sem jön, aki meg jön, rám se hederít, egy hete nem ettem meleget, nem tudok már mit főzni, unom a krumplis tésztát és a paprikás krumplit is...

szerda: unom ezt a naplóírást, nem tudom, hogy az az alak, mit tud írni egyfolytában, gondoltam már, hogy odamegyek és ráordítok vagy elveszem a lapjait, verekszünk egyet, csak történjen már valami...!

csütörtök:
mintha egy állatot láttam volna a távolban, de csak egy pillanatra ha láttam, utána rohantam, de eltűnt, futottam messzire el a háztól, nagyon jólesett, mire visszaértem, minden ugyanúgy állt a helyén, az alak meg csak írt, biztos valami regényt ír...

péntek:
takarítottam a házban, de teljesen felesleges és unalmas volt, keresgéltem a holmik között, hátha találok valami érdekeset, de semmit sem találtam, minden zegét-zugát ismerem e háznak, halálra unom magam....

szombat:
az alak odajött a ház elé, nem volt néma és nem is volt bolond, végre beszélhettem valakivel, még ha csak pár szót is, azt kérdezte, mit csinálok itt, mondtam itt lakom, aztán valamit még kérdezett és visszaült a fa alá, én meg a konyhába, ott ültem estig, a rádiómat akartam megjavítani, de hamar rájöttem, hogy adás nincs, az a baj, úgyhogy ott könyököltem és bánkódtam...

vasárnap:
reggelre az alak már sehol sem volt, pedig reménykedtem benne, hogy még szóba állunk, hát nem így lett, főztem egy csalánteát, esett az eső, pedig ilyenkor nem szokott, bementem a házba, néztem ki az ablakon, nem a konyhaablakon, hanem a szobából, a kietlen, sík semmiséget láttam, a rét, az öreg fa, távolban erdő, ugyanaz, mint mindig, mint egy festményen, most mit csináljak? megint itt maradtam egyedül, ha jobbra nézek: semmi, ha balra nézek: semmi...

Életbiztosítás

Egyik városi sétám alkalmával pillantottam meg a hirdetést, amely szokatlan formáját kínálta az életbiztosításnak. Nyomban el is olvastam hát az üzlet kirakata előtt állva, mit ne mondjak, eléggé megdöbbentett, amit olvastam
A hirdetés szerint nem hagyományos életbiztosításról van szó, sokkal inkább személyvédelemről, testőrségről, ezért aztán nem az "Életbiztosítás"-jelzővel illettem volna e hirdetést. Íme a hirdetés:

"Felejtsük el a hagyományos életbiztosításról gondoltakat, hiszen a modern biztosítások korát éljük! Eddig semmi sem biztosította számunkra, hogy megéljük a jövő hetet, a következő órát, de ennek immár vége! Miért is fizetne vagyonokat, csupán azért, hogy csak a tragikus szerencsétlenség után kárpótolják egy nevetségesnek tűnő összeggel, amely csak töredéke annak a kárnak, amit elszenvedett? A tragikus események, balesetek mától megelőzhetőek cégünkkel! Célunk az esetleges tragikus események elkerülésének biztosítása, vagyis, hogy az ügyfél a szerződésben lefektetett adott ideig biztonságban legyen, vele ne történjen semmilyen baleset, rosszul ne legyen...stb (lsd. a szerződés feltételei között). Munkatársaink biztosítják, hogy Ön, a kívánt időben és helyen biztonságban legyen. Napi ajánlatunk:

Ne moccanj! -csomag (215 000 Ft/óra) : Biztosítjuk, hogy a kívánt időben és helyen ne tegye ki magát mozgásnak, így elkerülhetőek a mozgással járó balesetek (csontkopás, csonttörés, ütődések, zúzódások, ficam, stb...). A helyet természetesen kirendelt fegyveres osztag és állandó orvosi jelenlét biztosítja és garantálja a teljes körű biztonságot.
AKCIÓ! A Ne moccanj! - csomag 10 fő esetén csak 1 150 000 Ft, valamint minden vasárnap féláron!"
további szolgáltatásokról és részletekről kérdezze ügyeletes munkatársunkat!

Ezen aztán elméláztam, ilyenről még nem is hallottam. Az effajta szolgáltatás még gyermekcipőben járhat, mivel csak nagyon kevesek engedhetnek meg maguknak akár csak egyetlen felhőtlenül szabad és biztonságos órát is (az árak borsósak). Az ajánlat elsősorban azoknak éri meg, akik előreláthatóan veszélynek teszik ki magukat, például hosszú utazás előtt megkötendő, főleg ha ezt az úti cél is megköveteli, külföldön szolgáló, hivatásos katonáknak, extrém sportolóknak, betörőknek, médiaszereplőknek, minisztereknek, de bárkinek, aki szeretné biztonságban tudni magát vagy akár szeretteit is ideig-óráig.

Téves gyászhír

A gyászhír

Mély fájdalommal tudatjuk, hogy
                  Bíró Balázs
pécsi lakos, 55 éves korában elhunyt.
A gyászmise és temetés időpontja:
                   2045.11.24.

Az ismerősöket várja
                                                                          a gyászoló család

A javított gyászhír

A lapunk tegnapi számában megjelentetett egyik gyászhír sajnálatos sajtóhiba miatt téves információt közölt Bíró Balázs, pécsi lakos temetésének időpontjával kapcsolatban. A hibáért a gyászoló család elnézését kérjük, és természetesen közreadjuk hirdetésüket még egyszer.

Mély fájdalommal tudatjuk, hogy
                  Bíró Balázs
pécsi lakos, 55 éves korában elhunyt.
A gyászmise és temetés időpontja:
                   2045.12.24.

Az ismerősöket várja
                                                                          a gyászoló család

Sakkjátszma Veled

Én kezdem az izgalmas sakkjátszmát. Halálba küldöm az első proletárt, te meg úgy figyeled a táblát, mint egy kisgyerek, akinek cukorkát bontanak. Érzed, hogy győzni fogsz, és lábaddal a padlót püfölöd, amíg én lépek. Én is érzem ugyanezt, ezért is hezitálok, s lesem arcod minden rezdülését, amint lemondok az egyikről és a másik figurát ragadom meg. Türelmetlen vagy és sikeréhes. Bár lassan elhull a maréknyi seregem, mégis élvezem eme játék nemes egyszerűségét, amiről vastag könyveket írnak. Bár te azt mondtad, hogy a sakk egy ravasz és bonyolult észjáték, de nekem olyan világos, hogy ez is csak háború. Igaz, ami igaz, s te véresen komolyan is veszed, mert mi sem rosszabb annál, mint játékban alulmaradni. Mondják az ellenkezőjét, de veszteni sosem tanulunk meg, és sosem fogjuk megszokni, ha valaki győzedelmeskedik felettünk. Úgy vélem, ez természetes, - ha az egyik nyer, a másik veszít. Ha egyszer lenne egy olyan tollam, ami leírhatná a megfoghatatlant - amolyan varázstoll, amelyről egyszer meséltél - , akkor leírnám feketén-fehéren, hogy milyen egyszerű játék a sakk. Ha sokáig nézem a harcmezőt, olybá tűnik, mint egy törpe kockás asztalterítője, amin elevenen felfalsz engem. De szeretem nézni, amikor nyersz. Az nekem is jólesik, főleg akkor, amikor észre sem veszed, hogy hagytalak nyerni. Olyankor elégedetten hátradőlök és megtapsollak, s te nevetsz, én meg veled nevetek. Így teljes a játék. - Még egy kört? - gyakran kérdezed hevült arccal, és akkor a fekete-fehér seregek felállnak és újabb harcba indulnak.

Az Emlékbarlangász

Ez egyszer a végére jártam, s kiderítettem, ami elveszett az emlékbarlangom sűrű, sötét mélységeiben, vagyis azt, amit elfelejtettem.
Nem könnyű az! Ásóval mentem, s furakodtam egyre beljebb, mint egy vakond, sepertem magam után a barna emlékdarabokat. És amint egyre beljebb jutottam, annál több ilyen darabkára ismertem, amit már régóta az emlékbarlangba száműztem és ott is hagytam. De most, hogy muszáj volt befurakodnom e néha mulatságos, de legtöbbször mégis csak borzalmas barlangba, fel kellett ismernem mindazt amit már elfeledtem. Jaj mily' szörnyű is lenne e világ a felejtés nélkül! Elképzelni sem lehet azt, milyen lehet mindent a felszínen tartani! Önök pedig ne próbáljanak nálamnál beljebb furakodni saját emlékezetbarlangjukban, mert higgyék el nekem, nem önfeledt, családi örömünnepeket és boldog szerelmeket fognak felfedezni amott. Hát legyen eme egyedi esetem elrettentő példa a jövőre nézve, s ne háborgassák nyugodalmas jelenüket a múlt ördögi felgöngyölítésével! S egyben remélem, hogy ez az én emlékbarlangászatom egyszeri történés csupán, s nem követik a kíváncsiság bűvös erejének engedelmeskedve újabb és újabb emlékbarlangászások. Mert hiszen tudjuk, a kíváncsiság már nem egy nyughatatlan lélek veszte volt, hát ne engedjenek a kísértésnek, s ne lépjenek beszámolóm után a tilos utakra. Tovább ástam tehát, fel-felpiszkálva a már megkötött emlékeket, s bíztam benne, hogy lelkem és elmém nem gabalyodik végzetesen össze, s maradok továbbá épelméjű e korántsem szokványos , vakmerő kaland után. De hogy valóban példám elérhesse célját, kötelességem egyik rémisztő élményem elmondása, melyet egyik, váratlanul a lábam elé gördülő emlékdarab okozott. Gondolhatja tehát, hogy bátor lapátolásom és beljebb furakodásom során nem csak egy ilyen emlékbe botlottam, hanem száz és száz ilyen vagy még ennél is borzalmasabba. Nézzünk hát bele egybe, hiszen felhoztam, íme, megmorzsolom tenyerembe, hogy láthassa ön is.
Íme ez vagyok én, amint világoskék, kantáros ruhácskában izgek-mozgok, körbe-körbe forgok egy barátságos külsejű, meleg kalitkában. Láthatólag nem is értem, mi is történik velem és hol vagyok, csak próbálok ösztönösen szabadulni, fel-felugrálni, de sehogy sem sikerül. Önkéntelen sírások kínoznak, de mindegyik csak feleslegesen a pusztába kiáltott szó, mert senki sem hallja őket, se ember, se állat, se isten. Ki tudja mióta vergődöm így, - a Nap lemegy, a Hold feljön - kint minden mozog, változik, alakul és új formát ölt, de idebent semmi. Időtlen, nyáladzó állandóság és álom. Valami mégis mozdul most! Hosszú, fekete karmok nyúlnak a fejem fölé, mind görbe és hosszú, akár egy boszorkány karmai. Valóban azok, és felém nyúlnak azok a karmok, melyek hegyesek, mint a tőr. Hallom a boszorkány suttogását, de nem látom őt, csak azokat a karmokat, melyek egyre csak nőnek és nőnek a fejem fölé. Mérgesen seper odakint, falevelet tapaszt az ablakra, mely mint egy tenyér integet nekem, hogy értem jött, magával visz! De Ó borzalom, nem is folytatom, nehéz ez nekem...elmesélnem mi történt eztán...
Ilyen morzsái a tébolynak gurultak lábam elé, s melyekbe belelestem, sötét emlékeket tártak elém. Ne is kívánja nekem, hogy folytassam előbbit vagy új emlékdarab fejtésébe kezdjek. Ön nem értheti, milyen megterhelő a léleknek az emlékbarlangászás, s reméljük, nem is lesz részese ez érzésnek. Bár józanságom arra figyelmeztetett, forduljak vissza, hagyjak fel az Elfeledett kiásásával, de valami viszont biztatott, hogy meglelem, amit keresek. A barlang torka szétnyílt előttem, mély volt és végtelen, mintha katlan volna. Mögöttem milliónyi kis emlék zárta el a visszautat, mely visszaút még több fáradságomba kerülne - gondoltam -, hát tovább ástam, ha már félutamat megjártam. De persze mondhatja, hogy ugyan, ugyan! Hisz' csak a negyede az az egész útnak, mert fele volt az a befelé vezetőnek, ámde kifelé jönni is kell, ha nem akar az ember az emlékekben ragadni. Igaza van, s én akkor mindezekbe nem gondoltam, hiszen nem a logika vezérli a hajthatatlant, sem a fékezhetetlen kíváncsi embert. Folytattam utam, s minél lejjebb és beljebb ereszkedtem a Semmi feneketlen fekete torkán, annál kevésbe reméltem, hogy megtalálom amiért ásom, s ha megtaláltam is, visszajutok majd, ahonnan jöttem. De mivelhogy e történetet megtudhatták tőlem, biztosak lehetnek épelméjűségemben és abban, hogy sikerült visszatérnem. Bár megvallom, az események kusza szálai kissé megzavartak, és a történet folytatása sem úgy alakult, mint ahogy azt elvárná a türelmes érdeklődő, s nem is úgy , mint ahogy arra az emlékbarlangászat kezdetekor én számítottam volna. De ahogy reméltem, megtaláltam azt az emlékdarabkát, amiért alászálltam az említett borzalmakba, ám nem mondhatni, hogy az az ember jött vissza az emlékbarlangból, mint aki a mélyére ásott.

Egy falat kenyér

Szokásos napnak indult, munka után egy automatás kávé, munkaruha a szatyorba, ment haza. Kitetszik az autóból, rágyújt, újságot a hóna alá, kulcsot elő. De ahogy a kulccsal babrált, egy morzsaevő somfordált mögé. Kis szemeiben esetlenség, hajában falevél. Óvatosan tipegett és méregette őt. De nem jött közelebb, csak annyira, hogy bármikor menekülhessen, ha elzavarnák. Onnan jajgatott neki. Emberünk vajszívű, beletekint éthordó dobozába, ahol ugyancsak lapul egy falat kenyér. Odaveti hát a morzsaevőnek, had örüljön az...
Az éjjel, ahogy fordult az ágyban, újabb jajgatást hallott - a morzsaevő visszajött. Majd elkotródik! De a jajgatás attól a naptól kezdve csak emelkedett és sokszorozódott..
Az ablak alatt ma is morzsaevők várják azt a falat kenyeret.

Kávé-kaland

Régi virágmintás függöny volt az ablakában. A szobában émelyítően meleg volt, hát kinyitottam az ablakot és lenéztem az utcára. A harmadikon lakott, egy téglalap alakú ház téglalap alapú lakásában. Az utcán senki sem volt, a város fogaskerekeinek üzemzaja hallatszott a belváros felől. Kávéillat kúszott a hátam mögé, fel a nyakamig, onnan az orromba. Csészével jött, nem mondhattam nemet, megittam. A kávé tökéletesen illett a perchez, (mintha csak tudta volna...) a kavargó és mélységes gondolataim ott lebegtek a felszínen, hiába kergettem őket a kiskanállal. Keserű volt, mégis jólesett. Lassan szürcsöltem, forrón, majd' megégette a szám.
Feltett a vonatra, feladta a táskámat és csókot intett a kezével. "A soha-viszontlátásra!"- mosolygott, de én tudtam, hogy nem viccelt. A vonaton nem ült mellém senki.. Kattogott a szívem, sípolt a fülem, alighanem a koffeintől. Kávéztam, nagy kaland! De megfogadtam, hogy legközelebb nem kávézom ennyit.

A Bó

Nem emlékszem a napra, sem az évre, amikor a Bó először megjelent nálam. Ugyanúgy nem emlékszem rá, mint ahogy bármire azokból az időkből, mikor is a gyermek még nem hagyta el a felhőtlen Mosoly-ország mesés tájait, elfelejtve minden varázslatot és titkos kalandot, hátrahagyva apró, hű barátait, törpéket, manókat, tündéreket...és más fura szerzeteket, akik álmában sem hagyták magára. Tehát sehogy sem tudnám felidézni, hogy éppen miféle lényekkel miféle kalandokban jártam, amikor a Bó megjelent. Ahová pedig a Bó befészkeli magát, onnan nem tágít egykönnyen, s az is lehet, hogy soha.
Gyakran meglöki a kezem, mialatt írok. Belepisszeg a fülembe, leönti az íróasztalom. Megrágja a széklábat, hogy billegjen. Kicsavarja az égőket, elrejti a tollam. Tépked, csipked, rúg-kapál, visít. Van egy hétszög alakú, furmányos hangszere, azzal zörög, ha semmilyen csibészség nem jut eszébe. Ez rendszerint csak tíz perc, s jön újra. Kuglóffal táplálkozik, és amerre megy, szemetel.
Ha a Bó közénk ül, összeveszünk. Olyankor kacag, s leplezetlen, tiszta gonoszság árad fekete gomb-szemeiből. Megszoktam már, és elfogadtam utálatos természetét, mely szöges ellentéte minden mesebeli - s teszem hozzá, nem létező - figura természetének. Ha ez mese volna, egy ördög és egy angyal ülne a vállamon, sugdosna a fülembe jót s rosszat. De a valóságban nincs más, csak a Bó, aki - ha nem engedelmeskedem - elrontja maga. Mindenen jót mulat, ami rossz. Ezért is érzi magát jól nálam, nálam, aki tehetetlen vagyok.
Amióta az eszemet tudom, itt van. Ő felel minden kellemetlenségért és hibámért, minden rossz tulajdonságomért. Mindenért a Bó okolható. Gyakran meglöki a kezem, mialatt írok. Belepisszeg a fülembe, leönti az íróasztalom. Megrágja a széklábat, hogy billegjen. Kicsavarja az égőket, elrejti a tollam.

Ismerjük egymást?
(újragondolás)

Nézz rám, ez vagyok én. Testem körülbelül 75%-a víz (H2O), a maradék egyéb ásványi anyag, alkotó és keményítő (mint pl. C, Ca). Büntetlen előéletű, 20 éves, magyar állampolgárságú, heteroszexuális férfi vagyok. A státuszom: tanuló. Rendelkezem a Magyar Köztársaság Alkotmányában előírt okmányokkal, van bejelentett, állandó lakcímem, és a többi...

Természetesen sohasem így mutatkozom be. Olyankor én is a bemutatkozás formuláit alkalmazom, vagyis közlöm a polgári nevem, van, hogy csak a keresztnevem - ez alkalomtól és társaságtól is függ -, kezet nyújtok, illedelmesen, néha kényszeredetten mosolygom. Alkalomadtán előfordul a (sablon-puszilkodás) jobb és bal arcfél összeérintése, ez esetben nincs jelentősége a jobb és a bal sorrendjét illetően. Ezt bárki kedvére gyakorolhatja otthon ismerőseivel, hozzátartozóival vagy akár egyedül tükör előtt. Előbb-utóbb mindenki felismeri e bemutatkozás száraz szánalmasságát.

Állj a tükör elé, mosolyogj. Nyújtsd előre a kezed....Most fogj kezet. Fontos a szemkontaktus, nélkülözhetetlen. Ha szemen szúr a fény, se csukd be, míg kezet rázol. Rendben. Közöld a neved, de ne vágj a másik szavába. Szokás lett lerövidíteni a bemutatkozást, pedig egy élet is kevés lenne rá. No mindegy, te megtetted a magadét, s most igazítsd meg a krumpliorrod.

A néhai muzsikusok

Pompás napokon, mikor kappan az asztalon és Jancsi bácsi poharában vörösbor, akkor egy történetet el kell mesélnie Jancsi bácsinak. De nem csak egy akármilyent, hanem egy örökzöldet ám, mely Jancsi bácsival megesett, és amit ugyan mindenki tud minálunk, az összes fiú - és lánytestvérem, édesapa, édesanya, nagypapa, s mindenki elejitől végig, mégis hallani akarjuk Jancsi bácsitól újra és újra. Akkor nevetünk mink, miként Jancsi bácsi - tudniillik édesapa legnagyobbik bátyja - piroslik a bortól és az emlékeitől, s kuncog a fekete bajsza alatt. De ne többet! Mivel éppen egy ilyen harsány napunk van, édesanya tyúkot hozott, Jancsi bácsi bent van, várja a vacsorát, tehát mese is lesz minden bizonnyal... gyere beviszlek, s hallgasd meg magad, ha akarod.
Lépcső... erre...na, ez a konyhánk. A fala fehér, csak a pokróc miatt ilyen sárga, ha átsüt rajta a nap. Ő Jancsi bácsi, az asztalnál ül, borbélynál lehetett mostanság, mert kerek lett a feje, kerek mint a nagy barna, hordóhasa, csak fele akkora, ugyebár. A bácsikám úgy öregszik, hogy közben nem gyűrődik össze a bőre, sima a homloka, s az arca szinte ránctalan. Szemeiben sajátos cinkossága, ki nem alvó örökmécses, mely táplálja magát. Gyerekes jelleme maradt egyedül hű hozzá, s ezt el sem hagyja tán soha. Ott pusmog a fülében ennek a cinkosságnak valamilyen kis ördöge, s ahogy Jancsi bácsi más történetei is igazolják, szüntelenül bajba sodorja őt. De mifelénk azt mondanánk, hogy mindig megtalálja a baj. Jancsi bácsi nagykanállal merített mindig is az életből, akárcsak a tyúklevesből. Nem maradhatott az iskolapadban sokáig, csínyek és kalandok hajhászává vált hamar, de később - mikor is fejének lágy fele benőtt - ugyancsak jó hegedűs, muzsikus lett. Járta a falvakat, zenélt meg szomorú s vidám alkalmakat, de zsebében sosem volt egy cipónál többre való pénz. Szerette a vándoréletet, nem vetett meg semmi földi jót, s bandájával muzsikálta el, azt amit úgy hívunk: élet. Kergették őt már szénázó villával sápadt földes gazdák, tették már zárkába félreértés végett, - de se szeri se száma kalandjainak, miket én ismerek. Jancsi bácsinak szorgalmas hallgatója vagyok én, bár tudom, hogy olykor-olykor nagyot mond s elfelejti, hogy milyen nagy vagyok, hogy felnőttem. Tán azért, mert nem nősültem még és mert gimnáziumba járok...
Szóval ha poharazgat az öreg, nyugodtan kérd tőle azt, amikor a bandájával felmásztak egymásra, a Szamár, a brácsás, a Laci bácsi, meg ő, s egymás hegyin-hátán muzsikáltak, óbégattak egész éjjel egy gazda ablaka alatt...

Velence

Visszamentem Velencébe egy gyönyörű nyári napon zsebre vágtam bánatom és aprót nyomtam a harmonikás kezébe volt a hangulatom édes-bús nosztalgikus öregember billentyűzik a gondola himbálózik a gyomrom mentegetőzöm jól vagyok gazdagon díszített maszkok az emberek árulják a boltban a sok szép souvenirt amit el nem lehet adni kell magunkra ha maradtunk is és a jövő is előttem házak között ezerszínű ruhákban járkálnak fel-alá jár a vérnyomás vérszegény bella donnák a járdán már jön a dagály hirtelen színtelen déli verőfény csillámlik a vízen ringok egy gondolán ülünk hárman egyedül írtam haza nem megyek vissza többé hiába szeretné visszaadni a gondolás a pénzem elfogyott minden kedvem feltérképeztem a tájat is elég jónak vélem gyere legközelebb késő lesz ha olvasod már visszamentem Velencébe...

Mayer remekműve

Az olyan városok, mint London, Róma, Párizs vagy Berlin, az együttélés fellegvárai, és ahol rendszerint nagy, neves emberek; feltalálók és bölcs gondolkodók születnek. Születnek arisztokrata gyermekként, gyártulajdonos fiaként, és a munkásosztályba ugyanúgy. De minden bizonnyal a poliszokban születnek. A nagyvárosokban, ahol számtalan bokrokban állnak a megválaszolatlan kérdések, a megoldatlan problémák, s mellette a gondtalan, felelőtlen szerelmek sokasága, a szívfájdalmak és tragédiák, melyek mind tollvonásra buzdítják a különcöket, művészeket; ekképpen ugyanilyen sok, változatos épület fogja közre a sétálóutcákat, s amennyi kalapos hölgy és úr koptatja köveit, amennyi kéz teszi a dolgát, cipő kopog, morzsa fogy, szó mondatik és szív dobban. Az alkotás, mely törékeny poéták neve alá bújik, s lelkületébe férkőzik, mindennapos harcok végjátéka. A belváros ragad tollat az ifjakban, és írja le önnönmagát. Szépségét, mely púderrel bevont, s mely belülről rohadt; a nyüzsgését, melyet a tavaszi napsugarak hívnak elő, mint valami öncélú csoportképet a jövő fényképalbumának; az előkelőségét, mellyel apró csészékből hörpint hangtalanul; a vadságát, mely fel-felfortyan benne, mint mikor a vulkán kitör.
Martin legújabb írásán munkálkodott. Illetve formálódott az, ahogy a délután alakul estté, önmagától, s ilyenkor a sokaság a fogadók és bájolgó éttermek teraszára telepíti bágyadt szabadidejét, miként Martin is köztük ül. Csak esetében nem mondhatjuk, hogy pihen, és egyáltalán Martin egyúttal roppant elfoglalt és szabad egyben. Apró asztala csupán akkora, amekkora felületen elférhet a Berliner Zeitung aznapi száma, egy tányér és egy csésze. Kétségbe vonható sikere az, amikor papírra vet néhány szót, esetleg sort, amelyeket az a Martin ötöl ki, aki városi polgár. De mindig megzavarja valami. Megzavarja egy felnevető, egy lábbeli kopogása, egy-egy pohár vagy tányér csengése, összetalálkozó fémek apró csilingelése. Felmorajlik az utca, kigyúlnak a kirakatok fényei, kukorica- és gesztenyeillat párbajozik átellenben. Sötét frakkos urak oldalán fehér lábú hölgyek billegnek, és kalapjaik olykor összeakaszkodnak a szembejövőkkel, vagy éppen egymással.
Elmerülve kissé, és a kávéscsészéjét kiürítve Martin hátradőlt. Hans Castorp története sem pattanhatott ki csakúgy a nagy Mann fejéből, – gondolta – hát ő sem írhat remekművet egy ültében.
Elnézte a kalaptenger áramlását, és munkájával is felhagyott kis időre. Majd’ beleszédült, addig nézte, amikor egy zöldet is megpillantott az utcán masírozó kalapok között. A viselője ő maga, az a Martin volt, aki szakállt viselt, egyszerűen, parasztként öltözött. Képe olcsó söröktől volt bamba, és ügyet sem vetett arra, ki látja, ahogy a habot az ing ujjával letörli.
Ezt követően Martin Mayer remekművet publikált.

Strucc

Hadd ne mutassam be!
Ismerjük mindannyian. A te ismerősöd és az én ismerősöm. Ott járkál köztünk, a konyhában, a nappaliban, az irodában, ...bárhol. Megismerni könnyedén; a külsőségeknek és az anyagiaknak él, a szellemét kevésbé teszi rendbe, mint a körmeit, tollazatát. Prűd. Tollászkodik a tükör előtt. Páváskodik. Ha feldúlt, az orrom előtt hadonászik, lebegteti szárnyait, pusztán a tehetetlen dühtől. Mert repülni nem tud. Csak nyújtogatja nyakát, buta, bamba szemei értetlenek és áttetszőek. A strucc bevallottan fél számos dologtól, de az igazságtól való konok, zsigeri félelmét leplezi. És ha van, aki mindeddig nem ismert volna rá, biztosan felismeri a legjellemzőbb mozdulatáról, amikor ugyanis a homokba dugja a fejét...

A költő Nagypeterden

A diák, aki Pécsett tanul, nagy tisztelője az ő kedvenc költőjének. A legújabb kiadást szorítja melléhez, amit az imént vett a könyvtárosnéni által felállított és rögtönzött vevőpultnál...

Ahogy a könyvtárosnéni, úgy mindenki buzgón tett és vett a nagy költő fogadása előtt, s a melegben a zavarodottság egy-egy cseppje vándorolt végig buta homlokuktól egészen libanyakukig. A néni két meghatározhatatlan színű padot tolt össze sürgősen, és letakarta őket egy barna terítővel. Később ezt a kiállítópultot aztán a költő könyveihez nem tartotta méltó helynek; az ideges kapkodás elfelejtette vele, hogy a művész hajlandó lesz a könyveiből pár példányt magával hozni és esetleg dedikálni egy két szerencsés könyvvásárlónak.
Az esemény számos példátlan mozgósításokra kényszerítette a falu lakóit. A Béla például kimeszelte a kis iskolatermet, mely pont olyan magas volt, hogy a Béla, aki egyébként híres és égimeszelő szobafestő és meszelő, létra nélkül fehérre varázsolta a gyerekek komiszsága miatt elcsúnyult, sárga falakat. Így történt hát, hogy a kezdés előtt is a szellőztetés érdekében sürögtek-forogtak és vacogtak a novemberi szélben. Lapokkal hadonászva, ollóval és dekorációval ügyeskedve, székeket cipelve suhantak a huzatos teremben. Negyven perccel a költő érkezése előtt becsukták az ablakokat, és a terem felmelegítésével foglalatoskodtak. A polgármester-helyettes megállapította, hogy a mészszag elhanyagolható, minimális, és mindehhez olyan komoly ábrázatot vágott, mint egy feltaláló, aki hatalmas felfedezést tesz. Csillogott a szeme az elégedettségtől, amint a szorgos és a művelődésért tettre kész csoport munkáját szemlélte. A fal fehér volt, a terem díszes és meleg, és a fal mentén libasorban álltak a falfehér anyukák, az eladó, az iskola gondnoka, a könyvtárosnéni, a polgármesterné, a falugondozó munkások lelkes magva, és a tanárok díszsora néhány felkarolt mintadiákkal a hónuk alatt. Mind mosolyogtak, s ez a mosoly olyan ferdén ült az arcukra, mint mikor egy rossz ételt dicsérnek az asztalnál. Szóval a teremben végre minden rendben találtatott idejében.
A költő megérkezett. Magas, vézna ember volt, szemeiben furfang, amiről azt hihette az ember, hogy mindig mindent megvizsgál, mert mindig mindenben kételkedik. Miután többek segítségével levették kalapját, kabátját, s az odakészített fogasra akasztották, a művész vörös bajszát sodorva, kissé kényelmetlenül helyet foglalt a körülötte nyüzsgők unszolására.
A műsor hivatalosan is elkezdődött, amikor a közönséggel szemben álló székhez lépett. Az első sorban felismertem régi ismerősömet, aki fiatal korunkban is éles eszű volt, és megtartotta azon jó szokását, hogy minden témához érdeklődéssel fordult. Ez az ő napja is volt kicsit, hiszen a költő, aki a nagyvárosból idelátogatott mihozzánk, a vén diák kedvence volt, az ő szemében valóságos példaképe a hiteles önmegvalósításnak és az intellektussal vegyes szenzibilitásnak, de ő is csak úgy hívta: a kedvenc költője.
A kedvenc költője megnyerő ember volt, szépen és tagoltan beszélt, illedelmesen üdvözölte a bárgyú sokaságot. A kihelyezett székre nem ült le, amíg beszélt, mert annál ékesebben szólt minél nagyobb területet járt be a teremben. Nem volt megtervezett beszéde, nem gombolta be nyakánál az inggallért, nem tartott magánál se könyvet, se lapot, és olyan fölényesen libegett a hallgatók előtt, mint aki kiszagolta, hogy a porszagú, puha székekben alattvalói ülnek, fényes szemmel, puha lélekkel, s köztük ő palástban csillogó felség.
- ....ezért akkoriban a vasútállomáson dolgoztam. Marta a szemem a meleg fémek kipárolgása, és fájlaltam, hogy nem mehetek többé haza... - mesélt a költő.
A vén diák is kelletlenül mocorgott a székén, mert megéreztük a színpadias lépések, elejtett félmondatok és kiszólások alapján, hogy a megigézett nézők bábuként, mozdulatlan mosollyal ülnek, és valójában három ember van a teremben: a költő, a diák és én. Személy szerint aggasztott, hogy a nap lemenőben, a teremben pedig még szó sem esett művészetekről, a költeményeiről és a könyvekről...
- ...így történt tehát, - folytatta. - hogy munka után, ha időm és erőm adatott, a konyhában a kislámpa fényénél vetettem papírra néhány sort, amikor a szobában már édesen szunyókáltak.

És valóban szunyókáltak itt is; a harmadik sorban egy fej billegett és enyhe szuszogást hallatott. Talán a fizikatanár lehet. Aztán máshonnan is hallom, hogy valaki felhorkant. A második sorban, a jobb oldalon, egy férfi lefordul a székről és nagyot huppan a deszkapadlón. Halk recsegés - a kövér polgármesterné alatt szenved a székláb. Közvetlenül előttem koppan valami. Lenézek és látom, hogy az előttem ülő karjai letörtek és a székem alá gurultak. A harmadik sorban billegő fej alatt elreped a nyak, előrehanyatlik. Valahol a bal oldalon újabb ember csúszik le a székéről, mint egy részeg. Mellettem egy fiatal diák, mint valami sűrű massza lefolyt a székek közé és a sarokba folydogált, a két kiszáradt szobanövény felé...
Percek alatt, amíg a költő sarkon fordult és a vizespoharába kortyolt, mindenki kidőlt, elhullt, elfolyt, elpárolgott, szétmállott, ripityára tört, és a székükön nem maradt más, csak egy piros száj, egy műanyag mosoly. A teremben hárman maradtunk: a költő, a diák és én.
A költő megfordult, összevonta szemöldökeit, mint aki összeesküvésre gyanakszik. A diákhoz lépett és derűsen megkérdezte:
- Fiam, hová tűntek a többiek?
Felelet helyett a diák is körbenézett a termen, tekintetünk összetalálkozott.
- No, hát sebaj, hárman is elegen vagyunk, nemde? - mondta költő, és megdöbbenve látom, hogy mintha most lenne csak igazán elemében, és a jókedve nem színészi. - Talán ennyit az életpályámról, rólam! - mosolygott. - Tessék kérdezni, akinek kérdése van nyugodtan...
A diák megmozdul. Felemelkedik, majdhogynem feláll, aztán visszaül. Kikívánkozik belőle a kérdés, az mocorog benne, mindjárt kitör. Felbátorodik:
- Az lenne a kérdésem, hogy valóban létezik-e a bányató, amiről írni tetszett, és valóban onnan meríti hatalmas szákkal az ihletet? - és amint kimondja, elpirul. Minden titkát feltárta a példaképe előtt. Arca olyan vörös, mint a tűz felett formálódó vas. Apró füstszálak emelkednek homlokából, és sisteregni kezd. Látom, amint a tarkójánál a haj lángra kap.
- Így van, fiam. Ha olvastad, tudod. - és a költő rám emeli fürkésző tekintetét. Kíváncsi, vajon én is olvastam-e?
Kikérem magamnak! Hát persze, hogy olvastam a nagy költő műveit!
Nem, én nem olvastam, mégis aprót bólintok, amibe hatalmasat roppan a nyakam...

Szék csikordul, a tömeg feláll. A pulthoz mennek páran, többnyire tanárok és persze a diák, akit régről ismerek. Ő is könyvet vásárol, aztán beáll a költő előtt kígyózó sorba, kezében az új verses kötet és egy toll. A költő mögötti asztalon üdítők, kávé és pogácsa. Mosolyognak, veregetik egymás vállát, a költő temérdek dicséretet kap a műveiért, amire ő mindig valamilyen nyájas kedvességgel válaszol. A szervezők a sarokban kávéznak...
Mikor aludtam el?
Azt hiszem, a teremben senkinek sincs fogalma a költészetről.

Habozunk

Igaz, hogy hallottam és olvastam már sok okos, bölcs emberről, s néhánnyal találkoztam is, akik mind-mind kitűnnek értelmiségükkel, tehetségükkel vagy tehetetlenségükkel, de egyiküktől sem kaptam meg a válaszom.
Most már beláthatom, hogy tévúton jártam, amikor abban bíztam, hogy tőlük, értelmiségiektől, a tudomány embereitől és a művészektől fogom megkapni. Persze akkor az tűnt észszerűnek, hogy nagy kérdésekkel nagy emberekhez kell fordulnom. Mindenesetre köszönöm nekik, hogy készségesek voltak. Az is lehet, hogy én kérdeztem rosszul. A szavak sűrű erdejében veszhetett el a lényeg.
Most elmesélem, hogy kitől és miként kaptam meg az igazi választ.

A kocsma teraszán találkoztunk. Intett felém, odamentem. Fülledt délelőtt volt, levegő nem moccant. Leültem vele szemben, köztünk a sörhab már tartását vesztette. Megkérdezte, mi újság. Én mondtam, hogy semmi. Kérdezte, hogy iszok-e valamit. Mondtam, hogy nem. Nem tudok apámmal inni. Amíg ő kortyolt, én bámészkodtam. Onnan, ahol ültünk, a főútra látni, ő arra nézett. Én másfele.
Teltek a percek, gyöngyözött a homlokunk. Néha csettintett a nyelvével vagy a szájszegletét nedvesítette vele. Hétvégi, verőfényes nyugalom. Ültünk egy ideig. Hallgattunk. Én az ujjammal doboltam a szikár fapadon, ő pedig mimika-viadalba kezdett egy távoli, kiszemelt ponttal. Próbáltam kideríteni, hol van az a pont, de nem lehetett.
Aztán ezzel is felhagyott. Fanyar és habos csend volt. Bennem, mint legtöbbször, akkor is pezsgett valami gondolat, emlék, érzés vagy dal. Benne, nem tudom. Meglepődött félmosolyt csalt az arcomra a felismerés: ebben a némaságban kaptam meg a válaszom. Összetalálkozott a tekintetünk. Elcsavartam a fejem, nehogy kimaradjon valami ebből az artikulálatlan elmélkedésből. Mert ha valamivel kiejtett volna ebből az állapotból, talán sose találtam volna meg újra a cérna elfoszló végét, mely cérna képes a legreménytelenebb helyzetből és a legkiúttalanabb labirintusból is kivezetni.
Valahogy így történt, így kaptam választ a kérdésemre. Táguló, nyúló percek alatt, szó nélkül. Semmi sem történt. Semmi. Nem volt senki sem rajtunk kívül, és semmi sem létezett azon kívül, amire a tekintetünk révedt. Nem volt ott semmi. Csak a sör, én és az apám.

Elf

Ha az udvaron vannak, a homokban túrnak, labdákat püfölnek, vascsöveken lógnak, lengenek, ugranak, kúsznak, vagy a bokrokba fúrják magukat, de egy valaki sosem tart velük, az elf. Vidáman robbannak ki az ajtón, és olykor egy-egy elesik, elcsúszik, aki ügyetlenebb valamivel, vagy hozzányomják az ajtófélfához, kigáncsolják, hátrarántják, de aztán újra felkel és a többiek után lohol, hogy kedvelt játékhoz vagy hintaszékhez jusson. Ez fontos küzdelem számukra, fontosabb a számtannál vagy az olvasásnál, hiszen aki nem jut játékhoz, egyedül marad. Az elfet sosem látják játszani, a teremben marad. Néha kiles az ablakon, és a zsivaj irányába néz, ahol színes labdák pattognak, és pattogó gyerekek ujjonganak, és pattanásig feszül egy-egy mosoly vagy visító hangszalag, ahol rejtély van a bokrosban, csapatmunka a homokban, száguldás a hintákban, és ő ott ül az ablak alatt és hallgat.
Az elf idősebb náluk. Halvány a bőre és beteges. Sokat hiányzik, és amikor visszatér, olyan, mint előtte; ül a padban, rajzol és írogat. 'Magának való és visszahúzódó' - mondják a szülőknek. Ha csak rápillant az ember rögvest szemébe ütköznek a koponyától elálló, hosszú, nagy fülek, melyekben gyenge, rózsaszín hajszálerek futnak a fül pereméig. Ez a fülforma korántsem szokványos, s nem kagylóforma. Olyan, amit az embernek kedve támad megmarkolni és öklébe szorítani (ahogy teszik is); szemből éles, és veszélyt sugall, de oldalról a fülek hosszúkásak, mert a tetejükön, fent, van egy furcsa nyúlvány, ami nem illik a szép archoz. Mert az arc szép, s a szemekben elmerülni lehetne, de egyáltalán nem illik ez a furcsa deformitása a fülnek egy törékeny, szép szemű, barna lányhoz, akit otthon a keresztnevén, itt csak elfnek szólítanak.
Ő maga képtelen eldönteni, hogy ki szólítja így, mert külön-külön egy sem szólítja így, és amikor azt hallja: 'nézzétek, ott az elf!' - sosem egy hangot hall, hanem a tömeg csúfolódását. Az ujjak ilyenkor felé fordulnak és őrá mutatnak gúnyosan. Ez az ujj-koszorú olyan szúrós és tövises, hogy a hátán és fején érzi a szúrásokat, de legjobban a füle gyullad ki ilyenkor, és elvörösödik. Mindenki őrajta nevet, amíg be nem lép a szigor két lábon, és az 'elfezés' alábbhagy. A padokban ilyenkor sorra jól nevelt gyerekek ülnek; okosak, kedvesek, tündériek, és külön-külön sosem mondják, hogy az elf így, az elf úgy..., hanem azt gondolják magukban: ne bántsátok őt!
Aztán egyik napról a másikra az elf nem jött többet.
Az a hír járta, hogy a küklopsz rabolta el, hogy a felesége legyen, s a füleiből pörköltet csináljon magának.

Fogós kérdés

Mindjárt az elején leszögezném, hogy törvénytisztelő, lojális ember vagyok, aki törekszik mindenféle törvény, szabály betartására, és csak ehhez mérten igyekszem megélni. Tehát a KRESZ-re is igaz mindez, mert pontosan az előírtaknak megfelelően vezetek, a táblák szerint közlekedem, s a gyalogosokat rendre átengedem a gyalogosátkelőkön.
De történt egyszer, hogy egy éjszakai buli után, hajnali 4-kor, a megengedettnél nagyobb sebességet választottam, ma sem tudom miért. Talán a szokottnál kissé álmosabb lehettem, lehet hogy a kilométerórám viccelt meg (és a mutató eltakarta az '1'-est a '90' elől, s így hihettem, hogy 90-nel megyek). Hiába, nem vagyok a számok embere, na, bárkivel előfordulhat, de vállalom.
Felvillant mögöttem a piros-kék. Két rendőrautó követett, s az egyik mellém hajtott és megállásra szólított fel, vagyis eszeveszetten integetett egy kéz, hogy húzódjam le. Ekkor vettem észre, hogy gyorsan hajtottam. Sose hittem volna, hogy egyszer megfognak, engem, aki mindig mindent betartok!
A biztos úr kérte, hogy tekerjem le az ablakot. Nincs mese, végem. Már a következményekre gondoltam, vajon mennyivel úszom ezt meg. Mármint a kínos jelenetekre gondolok, az adminisztrációra, a várakozásra, az otthoni kimagyarázásra. A pénz nem izgatott, megvallom, de utólag belegondolva, szerencse, hogy szondázás nem volt...
Letekertem, s ő egészen behajolt, közel hozzám, dohányszaga volt. Aznap esett át az autóm egy nagytakarításon (a másik autómat elvitte a nejem), svájci hegyi levegő illata volt, ez meg belehelte, mindegy. Behajolt, körbenézett.
- Uram, - mondta - Ön jóval túllépte a megengedett sebességet, kérném a jogosítványát és a személyit...
- Valóban? Túlléptem a ...., ó a fene egye! Hogy lehet ez?....ilyen még sosem fordult elő velem...mindjárt, egy pillanat....
Fészkelődtem, ideges voltam, szerintem a homlokom is gyöngyözött. A biztos úr kezében volt egy rejtvényújság tele keresztrejtvényekkel (és amúgy is rejtélyesnek tűnt fel nekem), mert - ezt nem felejtem el, amíg élek - belemerült a lapokba, és a következőket mondta:
- Nézze, ez engem nem érdekel. Inkább azt mondja meg nekem, mi az : megvesztegetés, 9 betű, 'k'-val kezdődik, 'ció' a vége...
- Korrupció!
- Tényleg az, kijön. - mondta, és az újságot rányomta a homlokomra, és azon írta be a helyes megoldást. Én meg addig benyúltam a kabátzsebébe.

Röviden arról, hogy ki és miért olvas, vagy miért nem, avagy milyen mértékeben hidalható át a kulturális szakadék a mindennapi társalgásban, vagy mennyire nem

- Micsász?
- Olvasok.
- Óvasó?.....Mé?
- Már bocsánat, de...olvasok!

Belzebub és én

Egy őszi éjjel kiballagtam a vasúti állomáshoz - mint ahogy többször is -, hogy rendezzem gondolataimat, és újakkal térjek haza. De akkor éjjel, átgondolva addigi életem, a vonat elé vetettem magam, és meghaltam.
Forró kürtőn keresztül zuhantam a sötét semmibe, légtelenül-súlytalanul lebegtem lassan a pokol kemencéje felé. A középső világ, ahol eddig éltem, szűkült mögöttem - mint egy apró kék szem - ahogy lefelé hullottam a pokol bugyraihoz. A kürtő fala égett-kormos volt, és úgy verejtékezett, mint az alászállók homloka. Végül a fény láthatatlan méretűre zsugorodott mögöttem, s én elértem a pokol csarnokát. Tűz lobogott padló gyanánt, mely tűzben torz arcú alakok teste pörkölődött és füstölgött. A csarnokból ajtók nyíltak a pokol bugyraira, s a trónon Belzebub ült.

"- Alkut ajánlok neked. - mondta. - Én megmutatom azt, amire vágytál, amelynek hiánya okozta a gyötrődést, mely a halálodhoz vezetett. A bőrödbe bújva eljátszom, hogyan is alakult volna földi léted, ha magad a vonat elé nem veted, és a vágyad tárgyát is egyúttal elnyered. Cserébe a lelked kínzó tűznyelvek örökkévaló martaléka lesz, és nyugalmat, feloldozást sosem kaphatsz. Bűnöddel fűtöd ezért alvilágomat, magadnak a testeddel szenvedhetsz mindaddig, amíg lelked is szenved, mindaddig, amíg be nem látod, hogy jól döntöttél, amikor eldobtad életed. Ha belátod, hogy élni értelmetlen és felesleges, és minden, amiről azt hitted, hogy érte élni-halni érdemes, valójában mind hiteltelen és hazug, akkor kiléphetsz máglyádból, és valamelyik bugyromban nyugodhatsz, mint halott. Én megmutatom, hogy mennyire hiábavaló az élet, a bánat és a szerelem. Rázzunk kezet, megmutatom, gyere velem !..."

Így aztán belementem, hogy halálom után kezet rázzak Belzebubbal, és alkut kössünk. Azóta tűröm az égés okozta állandó kínt, és szemem előtt látnom kell, miként ölelgeti az ördög a bőrömbe bújva kedvesem. De a lelkem csak nem nyugszik, a tűz nem hal el, én pedig örök lázas fájdalomban - bár néhány dologban igaza lett Belzebubnak - de kitartok amellett, hogy a szerelmemért érdemes lett volna élni.

Két cimbora a cseten
(így volt, így is volt, komolyan)

- Üdvözlöm, adjon életjelet! Hogy' szolgál az egészsége és a többi...
- Üdvözlöm, életjel elküldve : Most..., az egészségem jól szolgál, és fogjuk rá, hogy megvagyok. Maguk felé mi a helyzet?
- Akkor fogjuk rá itt is! Rég láttam kendet!
-Valóigaz.
- A könyvek fölé görnyedem, no meg hódolok a zenének.
- Helyénvaló az!
- Meginvitálnám az urat egy cimborák közti találkozóra.
- óóó, igen, mikor és hol?
- Mikor? Ha előbb, mint utóbb, akkor a nagyvárosban, ha csak utóbb, akkor vidéken, nyáron. Bármelyik hétvégén lehetne, csak hát kend nem írt, nem üzent a madarakkal sem, hogy Pécsre jönne...
- Mert sajnálatos módon nem is történt így. Ritkán járok én haza, és még annál is ritkábban járok a városban. Idejét sem tudom, mikor értem rá utoljára akárcsak egy órás sétára is.
- Így is van ez, cimbora! Az ember nem ér rá. Ámde ki is mondja meg az embernek, mikor mire ér rá? Azt mondom ezzel tehát, hogy érjen rá kend, mert őszbe fordul a hajunk, s addig se találkozunk...

- Igaz ez, barátom. Volt, mikoron nem hittem, hogy mennyi apróságot engedek a barátomat elválasztó akadállyá növekedni, de ezen változtatok mihamarább, és a tettek mezejére lépek, meglássa!

- Okos beszéd ez, azt mondom néked. Ez világ hivatott embereket széjjelszakajtani, de amondó vagyok, hogy ez változó, mint a tavaszi szél, s nincsen ez törvényben foglaltatva.

- Így-így, és földi létünk nem moirák keze között pergő fonál, sokkal inkább változékony, tavaszi napsugár.

- Miképpen ez időtájt is egy szász poéta költeményét vagyok hivatott elemezni, had idézzek magam is egy honfitársunktól, ki a magának való módon szintén amolyan poéta, s kit magam személyesen is igen jól ösmerek. Majd ő szájamba adja a szavakat, melyek kifejezik mostani kedélyállapotomat, és egyúttal a kedvemet egy gondtalan cimborák közti poharazgatásra. Íme:

'Jer' cimborám,
ma nem megyünk haza korán,
csak másnap, mikor is az ég
a hátunk megett pitymallik,
(- megtudjuk, Isten hol lakik -)
gyönyörű kék.

Jer' cimbora,
verjünk egy hordó bort csapra,
nyeljük le a múlt bajait!
És másnap, mikor is az ég
a hátunk megett pitymallik,
(- megtudjuk, Isten hol lakik -)
gyönyörű kék..."

- Most, hogy eljutott a mondandóm egy vers formájában kendhez, mennem köll...Ha jóváhagyja, akkor megörökítem eme beszédünket. Üdvözlöm újfent, minden földi jót, amíg viszont nem látom!

- Viszont kívánok jókat, kedves barátom! A legközelebbi viszontlátásra!

- Ami, reméljük, nemsoká' lesz...

- Reméljük. Adj' isten!

Mayer remekműve II.

Martin Mayer egy berlini kávézó teraszán ülve, magába merülve, váratlanul remekművet alkotott.
A papír, melyet oly' sokáig nyűtt, tépett és szorongatott, most kisimult és felragyogott, és isteni fénnyel árasztotta el a sétálóutcát. A poharak és kanalak megálltak a kezekben, megállt a gyors léptű pincér és mindenki a terasz körül. Visszafogott légzéssel, mozdulatlan nézték a bámészkodók a ragyogó remeket. Mayer zsebre vágta a lapot, tollat, és elviharzott hirtelen, fejvesztve, fizetés nélkül. Sokáig néztek utána babonázott szempárok és a pincér, aki döbbenten állt egy gőzölgő hústállal a kezében.
A városban az a hír járta, hogy egy berlini remekművet írt. Akik látták aznap, továbbadták a csodát, a pompás fényben úszó alkotás ember- és nyelv feletti szépségét. Az irodalmi élet egy névre, az övére koncentrált, mert mindenki tudni akarta, ki az a Mayer, és mi lehet a szóban forgó remekmű. Később már mindenütt csak a Remekműről beszéltek az emberek. Ha két berlini találkozott, azt kérdezték egymástól: Mi újság? Hallottál a Remekműről? A buszokon, a boltokban, a fodrásznál, a péknél, a hentesnél, mindenhol erről pusmogtak az emberek, és különböző eredetet és történetet társítottak a remekműhöz. A színházban a közönség hangos beszélgetése és az érdeklődés hiánya miatt a színészek félbeszakították az előadást és az öltözőkbe vonultak beszélgetni. A Remekműről.
Aztán egy nap, amikor már mindenütt csakis a titokzatos Remekműtől volt hangos a város, Martin megjelent a féltve őrzött írással egy kiadó előtt, és megjelentette a várva várt csodát. A nyomdák okádták a Mayer könyveket, ahogy teljesítményük csak engedte, hiszen úgy fogyott a könyv, mint ahány morzsa egy átlagos napon. Sokan lemondtak a vacsoráról, csakhogy hozzájuthassanak egy példányhoz, és a családok esténként korgó gyomorral is körbeülték az apát, aki a Remekművet olvasta fel. Irodalmárok ültek csillogó szemekkel kerek asztalok köré, és körbecsodálták a művet, és elemezték, ölelgették éjjel titokban. A kötet 600 oldalas volt, ebből 599 üres, hiszen a mű mindössze egy oldalon szerepelt, a 300-ason.
Megvettem én is, igen, kíváncsi voltam, mindenki erről beszélt, a Remekműről (eredeti címe: Szeretlek), az új írógéniuszról, Martin Mayerről, megmutatom, idézem, íme:

Martin Mayer :

Szeretlek

Szeretlek, hiányzol nagyon,
Rád gondolok egész nap.
Mint egy friss rózsaszirom,
olyan kedves és szép vagy !

B.B.

Líra / versek

2011-02-19T01:44:00.001-08:00

Macskapeterd
/Tiszával/

Zápor zúg, zivatar,
zavargás az égben.
Helységtábla s párzó
macskák vaksötétben.
Itt száguldozunk csak,
s nem megyünk előre,
macskák vonyítanak
a megpihenőkre.
Fent szűk macskaszemek
villognak - csillagok - ,
én is fényes leszek,
ha egyszer meghalok?

Csordás

Úsznak felettem a bárányfelhők.
Kinézek egyet, és azt gondolom,
hogy nem nő nagyobbra a szívem,
mert tele van az már véres sóhajokkal,
vízzel elkeverve azok a régi álmok,
beletaposva minden sejtbe, gondolatba,
hogy nem én vagyok a réten részeges állapotban,
nem én vagyok a férjed és nem én mentem volna boltba.

Tehenek nyalják a sós földet.
Én már csordás vagyok, nekem a csárda az oltár.
Hiába kérnéd, hogy ne énekeljek
az akácos úton egy elfeslett zsoltárt.
Üres délután. Üres belül.
Senki sincs velem ezen az estbe nyúló merengésben.

Heló! Itt vagyok, apa!
Tudod, én vagyok az a fiad, akinek fáj, hogy ennyi a nyár.
Balra a Nap nevet. Látod nem vagyok gyerek...
Jobbra fordul minden....(ha te is elhiszed).

Ősz haj a párnán

Ősz haj a párnán.
Mi félig árván
kerestük az életet.
Vajon hol lehet?
Közben odabent mama
sajtos pogácsát sütött a kályhán,
a hűvös nagyszobában
ült, majd feküdt csendesen.

Ősz haj a párnán.
Mi gödröket, gátakat ugrottunk át,
fejünk felett az élet
már morajlott sebesen.
Mint folyó, medrében csalódott,
ült, nagyokat sóhajtott.
A kályhában pogácsa ropogott,
odaégett, és mi nem voltunk ott.

Ősz haja márvány,
hűvös gödrök és kályhák.
Hiába kergettük az életet...
mely papucsban lépkedett.

Tavaszi chanson
(Verlaine is jobban tette volna, ha nem a porzó, hanem inkább a bibe felé fordul...)

Új dalokat penget a lágy tavasz,
Ha a poéta csókot kap.
A virág-tenger új szerelmeket fakaszt.
Elmerít, feldob, csókolgat.

Bennem rezeg minden mozdulatod!
Lelkem simogatja a fény.
Ál-arcod, puha ruhád kigombolhatod,
Hadd lássák, ami szép.

Miért tennél úgy, ahogy gondos szüléd?
Nem értheti modern dalod.
Ezt a szerelmet új tavasz hozza eléd,
Mely simogat, ha hagyod.

Dalázs

Bénán ültem sablon-fészkemen, én, a dalázs,
Itt volt kedvem, itt éreztem a nyár illatát.
Rovarként édesebb, te sem vagy undok velem.
Óriási vagyok - mondhatom, de apró neked.

Bár volnék rovar, fekete szemű, parányi!
A te bőrödön könnyebb kincsekre találni,
Lógatnám a lábam szép válladon, s mint dalázs,
Álmos dalokat dúdolnék, s egy csipet varázst
Zizeghetnék neked. Nem harapok soha sem.
Soha, pedig dalázs vagyok, düh és dal szívem.

Egy márciusi naplemente-bámuló

Maszatos vászon az ég.
Bármerre nézek csak sárga és kék,
kék és narancssárga,
mintha a nagy művész ecsetje ma reám szállna,
de csss! Alszik a hanyag festő, nehogy felkeltsék!

Én hangokkal festek, és ha nagy esők jönnek,
viharban a bekötőúton dalra fakadok,
akkor minden szín a vásznon csak úgy ragyog.
Elázik a cipő, foszló-rohanó idő,
(hiába az ecset, ha a festék egy vagyon.)

67 kilométerre vagyok lélekben.
Neked is most ott megy le a Nap ahol vagy,
a nagy remekmű, a vászon-ég neked is ugyanolyan nagy,
látod istened, görnyed a vászonnál, szállj el kismadár!
Én már nem leszek boldog ebben az életben.

Önök gondolkoztak-e már azon, hogy érhetnék utol a Napot?
Futni gyorsan, mint a fény, az örök naplemente felé, mert az van
örökkön örökké...
Elkopik a cipő, hull a hajam, kopaszra rohanom magam,
csak lássam a naplementét! Vén vagyok,
nem tudom, holnap nekem hol nyitnak ablakot.

Tavaszköszöntő

Nap alatt sugárzó árvalányhajak,
kék tengerben úszó szembogarak.

Barna földben fürdik a barna bőr,
Szivárvány, rúzsos tavaszköszöntő.

Zöldell a rét, hívogat. Hajnalban
parfümködben hallom kacajodat.

Magokat repít a sárga szellő,
Féltékeny, rúzsos tavaszköszöntő.

Ibolyák, rózsák és szép jázminok!
Többé feléjük sem gondolok, mert

egyik sem kedves nekem annyira,
mint közös tavaszunk árvalányhaja.

Oh, te, szívet melengető,
rúzsos tavaszköszöntő!

Egy cimborámhoz
(elsősorban Rolinak)

Jer' cimborám,
ma nem megyünk haza korán,
csak másnap, mikor is az ég
a hátunk megett pitymallik,
(- megtudjuk, Isten hol lakik -)
gyönyörű kék.

Jer' cimbora,
verjünk egy hordó bort csapra,
nyeljük le a múlt bajait!
És másnap, mikor is az ég
a hátunk megett pitymallik,
(- megtudjuk, Isten hol lakik -)
gyönyörű kék...

Képzelt horgolás az égre

A minap gondoltam egy nagyot:

felhőből és napsugárból horgolok -

két szót az égre:

szeretlek téged.

s ha elfogyott mind a maradék napom,

és horgolástól fáradt mindkét karom,

talán megtudod végre.

Egy este a Mamánál

Rendes, kis szobában
illatozó mécses,
hűvös párnák, takarók,
édes-krémes sütemények.

Egy ország ez a ház nekem,
az udvar, a kert, ahol megyek,
de unalmas bogarak
nem hagyják, hogy egyedül legyek.

Egy rendes, kis szobában
érhet majd a reggel,
száraz, vajas kenyér
kávéval, tejjel.

Hűvös párnák, takarók,
százéves por az ágy alatt,
huszadik századi illat,
beszélnek a falak.

Sárgult képek a polcon,
recseg a régi padló,
pezsgő, félretett bor,
hűvös párnák, hűvös takarók.

Álmos már az éjjeli lámpa,
milliónyi dühös bogár bántja,
bezárják már a nagykapukat,
idő rágja az öreg falakat.

Tonnákat visel az országút,
testén lámpák ásítanak,
mellettem a rét már elaludt,
és a házakban is alszanak.

Álmomban még ott áll a diófa,
szalmabála, szalmavár, létra.
Ugye, nem olyan nagy a világ ma,
hogy ha elbújnék, senki sem találna?

Ahol lovam legel

Vonulj el fekete felhő!
A Nap köszöntsön engem,
a táj a legszebb arcát
mutassa meg nekem.
Itt vagyok újra otthon,
mert itt állítok sátrat,
az életem egy hosszú út
és nem cserélném máséra.
Aki már ismer engem,
az tudja nagyon jól,
hogy hazám csak ott lehet,
ahol lovam legel.

Nyíljatok virágok,
maradjatok szépek, lányok,
a hegyek ne kövessenek,
amerre csak megyek.
Soha ne hagyjátok,
hogy a Balaton kiszáradjon,
és ne tereljétek a Dunát,
vigyáz magára, hisz' nagylány.
Aki már ismer engem,
az tudja nagyon jól,
hogy hazám csak ott lehet,
ahol lovam legel.

Lódulj innen vész,
mindegy merre mész,
napsugár szálljon rám,
száradjon meg a ruhám.
Fakasszon vizet a patak,
mert úgy szép, ha dagad,
egyedül vagyok és fázom,
végtelen utazáson.
Soha ne hagyjátok,
hogy a Balaton kiszáradjon,
és ne tereljétek a Dunát,
vigyáz magára, hisz' nagylány.
Aki már ismer engem,
az tudja nagyon jól,
hogy hazám csak ott lehet,
ahol lovam legel.

Egy fához

Elég hálás nem lehetsz a földnek,
barna ágyadból nyújtózol felhőknek,
kúszhatsz-mászhatsz, fa maradsz örökre,
kis lábaid a gyökerek.

Válladon enyeleg a fecskepár,
lábadon térdepel egy kis virág,
hallgatod a zöld rét tüskés dalát,
egy fa, egy faház, egy család.

Madarak - repülő ágak szélben -
mind utazóügynökei a télnek,
jönnek, számolnak, felmérnek téged,
mint kíváncsi gyerekek.

Ők csipkedik barna törzsed, s a fagy,
jönnek, nagy, barna kővel dobálnak
karcolják rózsaszín körmükkel hátad,
felmondják szerelmes imáikat nálad.

Üzenem az embernek...

Üzenem az embernek,
aki lápos talajon jár: hagyja el!
Nem szilárdul a lagymatag anyag.

Üzenem az embernek,
ki pajzsok alá bújt: a harcot adja fel!
Nem bírja soká gyenge fedezékek alatt.

Üzenem az embernek,
aki a habzsol és harap: köpje ki!
A test hiába dagad, ha a lélek éhezik.

Üzenem az embernek,
ki makacs: hogy igaza van! Igaza
annak, ki a süllyedő hajón marad.

Téblábolás

Felismerni a messziről jött embert.
És a művészt. Téblábol.
Fürkészi az eget s az anyaföldet.
Nem rak házat. Téglából.

Nem fordul a vak fényreklámok felé,
csak legyint rá. Félvállról.
Nem megy ölre semmiért, mi nem övé.

(Nyúlvita a répáról...)

Nem tépi le az útszéli pipacsot,
sem mást. Jóakaratból.
Csipkedik a piros-szájú ripacsok.
Félnek a hótakarótól.

Gyíkok a hídról

Rád vártam. Ültem a hídon,
fütyültem és hallgatták a gyíkok.
Vártam estig. Láttam, hogy befestik
feketével az eget felettem.

Hangyákkal keltem csipás reggel.
A gyíkok a hídról már vártak engem,
mondták, hogy jönnek és elvegyültek
minden időben, a száradó fűben.

Láttuk bújni az ásító Napot,
emelt a világnak forró kalapot.
Már nem várok rád, nincs bennem semmi,
ami igazán én vagy igazán bárki.

Simán

...és kérnék másokat, ne nézzenek a szélbe,

mert úgyis visszafordul, és a szemgödörbe

visszatér a víz, mert minden visszafordul,

visszatér a víz.

...és kérnék másokat, ne nézzenek a tűzbe,

te se ülj ennél közelebb, mert még megtalál

égetni a tűz, én úgyse tudnám - ha akkora a láng -
azt eloltani.
...és kérlek téged, ne nézz a vízbe,

mert úgyis engem látsz, nézz inkább tükörbe.

Víztükör talán, mint egy alföldi táj,

minden olyan egyszerűen ment és simán.

Holddal szédülő

Ülök a Holdon, figyelem,

milyen kráteres az út,

ami hozzád elvezet.

Mindig zsákutcába fut.

Nézd, milyen szép

csillagos a föld,
és kopár az ég.

Elmúlik a halál,
elvisz a boldogság.

Nappal napraforgó...

- éjjel Holddal szédülő.

Nappal ébren álmodó...
- éjjel álmos szerető.

Ülök az utcán, figyelem,

milyen kráteres a Hold.

Hozzád mennék,

de más, aki átkarol.

Látod, milyen kár,

az ég csillagos,
a föld meg kopár,

és kár, hogy a boldogságnál

többször jár ide a halál.

Fölém gyűlnek a fellegek...

Fölém gyűlnek a fellegek
zúdítani rám esőt,
így is nyom a bánat engem,
távol a szerelemtől.
Elhurcoltak messzi földre,
hogy megvédjem a hazám,
s hiába áll jó időre,
se békém nincs, se babám.

Annyi szépet terem e föld,
mint, égen a csillagok,
irigykednek mindenfelől,
mennyi minden adatott:
búza, bor és barna lányok,
virágnyílás, muzsika,
ha meghallom, addig járom,
amíg a lábam bírja.

Rám parancsoltak a sorban,
nem tartom az ütemet.
Tatár, török, labanc, orosz -
harcoltam én eleget!
Ha nem térek már haza
- mert szívem, lábam odavan -
Rózsám ne feledd soha,
hogy neked hű szeretőd van!

Vár otthon a meleg kályha,
babám szeme, tengerkék,
fegyvert fogok mégis, hátha
tisztul felettünk az ég.
A kezembe fényes szablyát,
háromszínű lobogót,
mert e földön meg ne szabják
mit tehetünk, magyarok!

Fölém gyűlnek a fellegek
zúdítani rám esőt,
így is nyom a bánat engem,
távol a szerelemtől.
' Hazajutok, sem nyughatok,
szülőföldem kiabál,
s hiába, hogy szabad vagyok,
se Istenem, se hazám!

Behúzzák a függönyöket

Behúzzák majd a függönyöket.
S én lomha órán fekszem némán,
és játszom e nyomorult, agg szerepet,
mit a Nagy Rendező aggatott énrám.
Viselem, mint divatjamúlt, régi ruhát,
mely egészen saját bőrömmé lett,
s levetni csak előadás után
- és akkor is csak félve - lehet.

Öregkert

Öregkertben nyög a pad.
Felduzzad, majd leapad
fásult lábak visszere.

Kárognak a madarak,
ide nem süt be a nap,
s ki látogat, ki szeret?

Remegő, kis kopasz fejek.
Kopognak a macskaköves
járdán görbe járóbotok.

Szemtelen, vad, pimasz legyek
kínozzák az öregeket,
hemzsegnek a dögkutakon.

Recseg-ropog az unalom,
térdkalács az asztalokon,
hideg kakaóval.

Felköhögnek emlékeket,
takarják a rút sebeket
szőrmetakaróval.

Hallgatagok és betegek...

Fel-le száll az ádámcsutka.
Éva nővér nem meg mondta,
párnát tegyen maga alá!

Ha felfázik, egye fene!
Kijön majd az aranyere,
nem engem tesz ezzel lóvá.

Tegye le a tollat, könyvet!
Minek az? Hát sokkal könnyebb
fekve szépen, nem görnyedve!

Rontja csak az ember szemét,
beszélgessen! Van itt elég,
ki szintén meg van öregedve.

Retrospektív szerelem-elemzés

Emlékszel? Bokor mögé bújtunk dohányozni...
Azt hittem te fogsz a legjobban hiányozni.
Tévedtem.

Csillagos éjjelen ígértük egymásnak:
'örökké'. De az emberek elválnak
szép csendben.

Szerinted miért pont ott, akkor és veled?
Ember embert a tömegből keres
véletlen?

Ne mondjátok többé előttem, hogy 'fátum',
előbb-utóbb mindenki mindenkire ráun.
Ez a véleményem.

Hogy pótolható lennék, lehetséges az?
Hogy úgy változzam, mint egy kirakat
a főtéren?

Te csak ne sírj, ne gondolkozz,
vetkőzz ki magadból, s újra begombolkozz!
Ezek örök kérdések...

Éjjel a parkban

Nagy, bamba éjjeli lámpa

pislogtál az éjszakára,
fényedben csókot váltott
egy leány s egy legény.

Kövér, zöld fák alatt
fémtalpad ottmaradt.
Hová tűntél most
szép tavasz, te ledér?

Dobol az ég a földnek.
Elmegyünk, de újra jönnek
éjjel a parkba csókcserére.
Csak nem ő lesz, s már nem én.

A költésről

Mit csinál a költő? - Költ.
Én szenvedek, amikor tyukok.
Szemezgetek, - gazdag a föld -
és néha finom magvakhoz jutok.

Önjelölt művészeknek

Minden áron alkotni!
Ohhhh igen!
De mindenkinek kell
minden áron?

Csámcsogni, a másikat
hülyének nézni, aztán rágódni,
ez a srác mi mindent tudhat?
Ez kapitalista irodalmi
kánon.

Nem-nem.
A költő nem egyetemista,
hanem egyetemes.
Nem 'izmus' tanítja dalra,
nem az unalom, s nem csakúgy
itt és most!

kisbetűvel kezdjem a mondandóm
avagy legyek konzervatív úrhatnám?
mind1...neked egyik se megy.
vagy káromkodjak? kúrhatnám!
üres fecsegés,
másnapos füstölgés
az erkélyen,
ami csak a 'balkonon' lehet,
pécsen.
- rím? - minek? - szó? - dehogy!
szókészleted elteheted, mert kifogy.
versszak kell-e? vagy írjam egybe?

vagy legyen jaj de dekonstruktív?!

erőlködünk? - de-de,
nem kéne erőlködni!
pszichoanalízist neked,
nem pedig verset írni.

számold meg a betűket, mérd meg a sorokat!

ki az aki verset farag órákon,
irigy duzzanatokat borogat,
agyal metaforákon...
és nyeli a neve-nincs-borokat?

nos elemzed-e versed? és magad?
rím, az van-e?
ha már költők vagyunk - így egymást közt kérdem -
azért rímelni szabad-e?
nem dal ez, s nem is vers, - csak szabad vers.
értem én!
csak számomra
- mivel nem jut egyről a kettőre,
(Úram bocsáss!) háromra -
ez mégsem költemény.

Mazsy

Ahol lépkedsz, puha, baba-kék vászon az ég,
kacagnak az aranyhalak, surrannak a tó vizén.
Hegyek közt forrás vagy, hegyi tó-tükör.
Tiszta, édes és aranyló, mint a csurgatott méz.
Sallangoktól mentes, üdítő természeted
elfeledett, nemes értékek finom szelete,
gyermeki báj és makulátlan nőiség aranymetszete.
Honnan e szilárdult szép, mely nem fakul,
és miért maradsz mindig épp' a szívem szélinél?
Mitől maradsz mindig ép e világban, mely vadul?
Gyémánt -
párja nélkül csiszolatlan ragyogsz.
Vagy mint napkorong -
a sárga fény-fonalak szőke szalmahajszálak.
Az ébredő léleknek vagy vagyona, Mazsy,
a Nap földi lányrokona.

Fákat gyökerestül...

Fákat gyökerestül,
értelmet tövestül,
gyerekestül,
mindenestül
kitépik, szétverik,
magukat befészkelik,
vigyorogva megfenik
karmukat, késüket.
Menekül a sok vak,
sok süket
loholva, fuldokolva,
egymásra mutogatva,
eladva lelküket,
szívüket, szervüket,
apjukat, anyjukat,
múltjukat temetve,
hazát elfeledve,
szántót, mezőt, legelőt.
Magyarságom lihegve,
mások által hitegetve,
boldogságot hitelekre
halmozva. Közepesre
szabott élet, szabadon,
tenyérnyi földdarabon.
Kilesni az ablakokon,
kockalakás kocka-lyukán,
Dunán innen, s túl a Dunán,
majszolva csak reggelire,
mi szem-szájnak ingere,
mit keletnek lee-je,
nyugatnak jenkije,
hazátlan négere,
északnak senkije
tesz a nép elébe,
hogy ölelgesse,
szeretgesse
minden este.

Könyöklés
a reménytelenség
közepén...

Hajba

Heló Hajba,
gondolj csak arra,
milyen az önzetlen,
évszaktól független
barátság,
mely megismerszik
a becenevek sokfajta
kelekótyaságán,
mellyel neveztük egymást,
ha tetszik, nem tetszik.
Két ember a csendben,
az Örkény-majmoló
és a Kassák-mímelő,
hátukon teniszütő...
Gondold csak el, Gergő,
feneketlen kérdéseken elmerengő
óráinkból mi marad?
Napjaink emésztett malátapárlata
a tapasztalat.
Az idő nem hagy mást,
csak szilárd, szenes anyagokat,
műfajunk sem tűr hajbókolást,
fecsegést, törött versdarabokat.
Víz bizony sok lefolyt azóta a Tiszán,
amióta nem voltunk macska-lesen,
macskák nincsenek vagy mi öregszünk talán?
Nincs ötletem.
Neked?

A lány, aki ellopta a tollam

A lány, aki ellopta a tollam,
makacs, nincs makacsabb senki.
Üssem, fenyegessem vagy
ölelgessem, csókolgassam,
melyik rosszabb neki?

A lány, aki ellopta a tollam,
szerelmem lett megint.
Sima karját szorongassam,
felfeszítsem ujjait?
Azt sem veszi komolyan, pedig

a lány, aki ellopta a tollam,
belőlem lopott el valamit.
Kérleljem, fenyegessem vagy
ölelgessem, csókolgassam?
Hadd pengessem lelkem húrjait.

Ha felrázhatnálak álmodból!

Elmesélném, milyen volt a napom,
hogy másokért dolgozott, fáradt el a karom.
Kimászni tudjak csak ebből az árokból!
Ó, ha felrázhatnálak álmodból!

Megmutatnám, hol sajog a hátamon,
hogy mitől van és miért nem múlik el a fájdalom.
Téged nem zavar, hogy gyarmat lesz az országból?
Ó, ha felrázhatnálak álmodból!

Halvány szemedbe néznék én mélyen,
élnek még igaz emberek e vidéken?
Onnan olvasni a jövőt, tiszta retinából.
Ó, ha felrázhatnálak álmodból!

Karonfogva vinnélek ki az erkélyre,
és mutatnám : látod, amott délre
magyarok laknak, csak románok távolról.
Ó, ha felrázhatnálak álmodból!

Elfordítod mindig buta kis fejed,
pedig öregapádé voltak azok a hegyek.
Mondd el, mit vársz annyira a várostól?
Ó, ha felrázhatnálak álmodból!

Összefognám, szorítanám két kezed,
hogy te is érezd valahára, így élni nem lehet.
Kitől vársz tanácsot, ha nem édesanyádtól?
Ó, ha felrázhatnálak álmodból!

Ez világ, jaj!

Ez világ, jaj, olyan kerek,
elvesznek rajt' az emberek,
ki egyikét, ki másikát
keresi, nem leli meg!

Ez világ, jaj, olyan magos,
leesni hát igen bajos!
Felvágyódom a felhőkbe,
aki fent van visszajönne.

Ez világ, jaj, olyan kerek,
körbejárnám, fecske legyek!
Fecske leszek, föl is szállok,
szép virágomra találok.

Ez világ, jaj, olyan magos,
felnézni is irtózatos!
Ha felnézek, elszédülök,
úgy, hogy menten földre ülök!

Jaj, de a föld olyan hideg,
vacognak rajt' az emberek,
hiába süt a nap reá,
nem melegszik fel sohasem.

De ha ilyen zord a világ,
nem sok ugyan, csak egy virág
legyen nékem, nyíljon szépen,
csillagszemű feleségem!

Ez a föld biz' olyan hideg,
szegény ember nem szokja meg,
hiába fut rajt', körbeér,
mert ez világ olyan kerek!

Lám ha ugyan zord a világ,
nagy-nagy tüzet csinálhatnánk,
bánatunkat vessük tűzre,
hogy az Isten kibetűzze!

Mert a világ olyan árva,
egy nem hagyja csak magára,
egy, ki bajunk kibetűzi,
jó muzsikával elűzi!

A bálkirálynő

Egy este bálba mentem veled.
Előtte nem voltam soha.
Téged sem ismertelek
- úgy, mint 'anyám rokona'.
Furcsa voltál, megszagoltál,
amerre mentem, követett szemed.
Mindenkinek felajánlkoztál!
Anyám most szégyellne minket.

Sírna, jajgatna,
hogy engem bálba cipelsz.
Már kinéztél magadnak, tudom.
Sejtettem, hogy egyszer a Halál visz el,
de azt nem, hogy ilyen fiatalon.

Most itt hajladozol, mint nagy,
fekete tulipán a szélben,
csak fodros szoknyád az,
mely illeg-billeg a parketten.
Te vagy az est királynője,
de királya én nem.
Egyedül jól járjuk a táncot,
de elbotlunk, ha ketten.

Ilyen vagy.
Fekete ajkad az talán,
mely merész emberek nyakán
fekete rúzsfoltokat hagy.
Szerelemes szegények,
szegény szerelmesek!
Fehéren nyúlnak el
az idő hűvös asztalán.

Melankólia

Kör alakú, fekete szoba
falához simul a halál menyasszonya,

kinek körme kapar szakadatlanul,
míg magára nem un, és zokogásom csitul,

s mikor magába zuhan reménytelenül,
a lelkem feneketlen közönybe merül, és leül

a síkos falú fazékban, a magányban,
hol saját tüze fölött fortyog magában.

Schopenhauer1 ringatója

Tente, baba, tente,
szüleid egy este
az ösztönnek engedve
emeltek a létbe.

Tente, baba, tente,
a Természet rendje,
hogy önmagát alávesse
a megcsalatott ember.

Tente, baba, tente,
fejlődnöd kell egyre,
és vágyva, gerjedve
ugranod a szerelemre.

Tente, baba, tente,
a tökélyre törekedve
fogsz találni a szépre,
a hozzád megfelelőre.

Tente, baba, tente,
a jövő nemzedéke
párnák között dől el.
De most aludj egyelőre.

[1. Arthur Schopenhauer, német metafizikus, gondolkodó (lsd.: A nemi szerelem metafizikája)]

Csecsemőgyilkosok

Van-e csillogóbb drágakő,

mint a gyermekszem csillogása,

mely a szép élet reményéből jő?

Minden anya boldogsága,

hogy csecsemőjét, önnön mását

boldogulni lássa,

és fejlődését, boldogságát

bármi áron fenntarthassa.

Lehet-e mentség a borzalmas bűnre,

ami új élet ellen tör? Lehet-e,

hogy Isten pokolra ne űzze,

kinek kezétől vész el önnön gyereke?

Az katlanban forrjon ugyanúgy,

ki gyermekének ő maga volt katlana,

amitől az apró test az enyészetre jut

és bűnhődik, mert eltaszítja az anya!

Van-e indok, mely magyarázza,

miért az átkozott csecsemőgyilkosok?

Aki az új életet a válláról lerázza,

nem érdemel percet, se holnapot.

A kis test pedig tudatlan remeg

a semmi kocsonyás időtlenségében,

mert az életet fényben nem láthatta meg,

csak a lüktető pokol sötétségében.

Amikor Madame Tussaud-val talákoztam

Elolvadtam, és kedvére formált a szerelem.
Szebb arcot, izmokat és hamvas bőrt adott nekem,
amiért a csodámra jártak.

Mint valami bábura, úgy bámultak
és hitték, hogy viaszból vagyok, és nem vagyok magam.

De nála megvigasztalódtam.

Amikor Madame Tussaud-val találkoztam, elakadt a szavam,
és magammal meg-viasz-barátkoztam.

Júniusban

Eső előtt, júniusban,
végső fürdőre mennek a varangyok.

Nyirkos-nyálkás június van.
A semmi okán, búskomoran ballagok.

Júniusban, eső után
sok a békatetem az utakon.

Most, hogy elvonult
a szerelem, felperzsel az unalom.

Éjjel útra kelni

Huhog a Hold és berreg a nádas,
surran a talpam kátrányutakon.
Ki-kikukucskálnak sötét odvaikból
az éjszaka sudár árny-gyermekei.
Tébolyultak járnak csak látogatóként,
képzelt házak tömör ajtóit zörgetve,
s köztük én egy, ki előbújt odvából,
útra keltem, mandulaízzel a számban.

Káposztalepke
(Pieris brassicae)

A káposztalepke oly' szép madár,
nem tudni, honnan jött,
csakúgy szálldogál.

A káposztalepke ringó, fehér hajó,
gyönyörű, szép vitorlái
csodálatra valók.

A káposztalepke hulló őszi levél,
lengő röppályára áll,
míg leér.

A káposztalepke áttetsző fátyol,
sejtet, felkavar,

mint elrebbent álom.

(Roli nyomán, továbbgondolva...)

Nyárutó-vers

A hervadó nyár utolsó, édes-dús csókja
a hűvös kamra meleg barack-lehelése,

éretlen kacaja a kivirágozásnak
ma rothadó gyümölcsök halálhörgése.

Másnapos füstölgés az erkélyen
Homeopatia

Minden forró részem egy miatt felültettem,
(egy miatt, mely szervetlen, foghatatlan, érthetetlen)
így egész testem sínyli meg, amit őmiatta tettem,
ezért néma, szomorú és bűnbánó a lelkem.
Buzog bennem az etanol, forr és bugyborékol,
mint lidérces erdőben boszorkánykondér leve,
de én jajgatok úgy, és szenvedek és izzadok,
mintha saját magam főzném, s én ülnék bele.
E misztikus szeánsz nemcsak józanodás;
ahogy a sejtek alkohollal mérgelődnek,
(háború dübörög odabenn, szervostromlás,)
pukkanó, zöld fortyogás felszínén a főzetnek.
Csámpás, beteg ágak fogják közre
ezt a rejtélyes boszorkánykonyhát,
mit nevén neveznek, esetleg becéznek,
és "ne igyál annyit, Balázs!" - néha mondják.

Most megvagyok...Élek....Lélegzem.
Visít buta fejem álmos áriája.
Másnapos, sörös füstölgés az erkélyen,
testem-lelkem homeopátiája.

Mégse

Miattad....
hogy megtartom magam,
mert a lét fogható értelmét
Te adtad.

USE
(semmi komoly)

Európai Egyesült Államok;

bárhová mehetek, vendég vagyok.

De úgy vagyok itt kiszolgált,

ahogy kiszolgáltatott.

Tetemek

Nem áll meg az ember, hogy arrébb tegye
vagy árokba vesse a betonon oszló tetemeket.
Úgy utálja őket; fertőzőek, büdösek.

Megütközik rajt', ha meglátja a dögöket,
és undorodva, morogva szemet huny felette,
hogy voltaképp a haláltól bűzlenek.

De az undor olyan egészséges és szép!,

ahogy tudattalan is elfordítja a fejet,
mozgatja az elmét és mozgatja a belet,
és a szájba keserű ízeket lövell.

Ilyen a halál természete, a természet halála.

Nem nyúl az ember a másvilágba,
ahogy poshadó gyümölcsbe sem harap szívesen.
Kerüli az élő a holtat, hogy hazasiessen.

Egy szeptemberi tűzrakáskor

Valahol égetnek.
Vége a szeptembernek.
Az ég szürke virágszirmokat szór.
Ha meg is foghatnánk, mint a hamut,
gondolata szétfoszlana ugyanúgy
minden szomorú és szerelmes
embernek.

Kora esti takarózás

Összegömbölyödtem, s az idő mozdulatlan maradt a takaró alatt,
ahol anyagtalan, fekete kis pont lettem magamnak, s a gondolat:
'Megszülessek-e vagy sem?' - feloldja öntudatlanságomat.
Cselekmény csak ez: hideg-kék lábam a tenyerembe fogtam,
és pár álmos pillanatra, kérdések közt hánykolódva,
a sötétségbe burkolózva lét és nem-lét közt ragadtam.

Úgy képzeld...

Egy madár kalitkája
hét lakat alatt zárva,
s egyetlen jó kulcsa,
- mely nyitja - Te vagy!
Így képzeld el magad!
Mert nem vagyok szabad.

Úgy képzeld el magad,
mint hideg hólepel alatt
növekvő kis virág
éltető fénye,
tavaszt hozol, hó olvad,
s én nyújtózom érted.

Úgy képzeld el magad,
mint a mocsárba ragadt
utolsó esélye,

ne pedig olyannak,
kit elvakít egy kirakat
hamis tündöklése.

Úgy képzeld el magad,
mint végtelen sivatag
egyetlen vize,
s ne hidd, hogy rajtam kívül
szerelmedért más is
ilyen szerelemmel fizet.

Hazafelé

Hazafelé tartottam egy őszi éjjelen,
és nyeltem az íztelen ázottságot.
Cserepek és csatornák zörögtek
néma házak pikkelyes hátán;
kopogtak az ég örömkönnyei.
Ütemtelen szedtem vézna lábaim,
s egy szikár lámpaoszlop mellett
szikrát szórt alattam a nyirkos beton.
Hatalmas tuják alázattal bólogatták
az éj szeles-zajos örömzenéjét,
s egy táncoló fémkapu könnyeden,
merészen rekedt szólóba lépett.
S én hallgattam őket; a sötét szeleket,
susogó fákat és a rozsdás, bőgő tenort.
Ősszel a kórus viszont hallgat;
tücskök, békák mind éneküket vesztik.
Csak nyávogás kísérte hamis hegedűként
az ősz dallamát néha, és villogó szemekkel
fürkésztek engem, mint idegent, betolakodót.
Béka-hadak vonultak át némán a vak járdán,
hogy elérjék az örök békamennyországot,
s én egyszerre szánakozva, iszonyodva
lépdeltem köztük tétován, bénán,
s a parányi, zöld lelkek mind iramodtak előlem.
Féltem nagyon. Zaklatott a csúf gondolat;
hogy milyen iszonyatos lehet, ha testükre taposok,
vajon síró-jajgató vagy buta pukkanásokat hallok,
ahogy a ragacsos, puha békatest kilapul,
és zöld belsőségeket ürít ügyetlenségem miatt.
Tartottam a feledhető, könnyű gyilkosságtól,
nem voltam észlény, erős és határozott,
nem voltam emberi, csak hazafelé kullogó pára.
Ahogy a békák, szökdécseltem, ugráltam,
és tág, fekete szemekkel kerülgettem a találkozást.
Amitől ők, én is ugyanattól féltem,
csak én mélyen, józanul és tudatosan féltem.

Búcsúbeszéd egy öngyilkos temetésén

Az ember, aki kiemeltetett a porból,
porba süllyed újból, magához szólítja az Ég...
Akkor a kiszenvedett miért a földbe jut,
ha az Égben pedig lenne még hely elég?
Hajtsunk fejet Felebarátunk előtt,
ki elébe ment önnön végzetének,
mert halálát tovább nem várhatta,
inkább maga lett párkája életének!
Dobjunk reá drága művirágokat,
díszítsük fel holtával színtelen éltét,
s emlékét őrizzük örökké mindannyian!
Engedjük hát el Őt, megnyugvásáért!
Ekképpen csak a testet temessük el,
és meg ne vessük azért az öngyilkost,
mert létével, mint kész alkotással járt el...
csak sírjunk, majd menjünk haza most.
(In nomine Patris, et Filii, et Spiritus Sancti. Amen.)

Vidéki váróterem
(J.A. vasútállomása)

Egy vidéki vonatállomás várótermében
egy várakozó cipőtalpa csoszog.

A bakterház egy fulladt-sötét szegletében
szőrös hátú állatok fészkelnek.
Hallani a kaparászó fürgeséget.
Az ajtónyílásban csak egy szelet ég látszik,
mély-sötét kékje, éji külvilág.

A vonatok langyos, sárga szemében
születik meg a sínpár, a vas-végtelen,
mely mégis összeér a szemnek,
egészen közel, karnyújtásnyira.

Egy szerelvény sírva, csikorogva megáll
és besárgítja a terem csupaszságát.

A ráncos falakon kidomborodik az idő,
és vakolat hull alá, ahogy a föld beleremeg.
Trágár falfirkák és karcolások jelzik
a kor jellemző el - és megvárásait.
A szél felháborodik és fröcsköl,
egy 'kurva'-szóra barna leveleket ken.

Üveg nélkül jajgat a zöld ablakkeret,
talán üvegét siratja, talán fázik.
De a várakozónak az üveg hiánya lényegtelen,
mert a várakozás az elsődleges.

A járólapon vakolatdarabok sercegnek,
kisebbek-nagyobbak. Így adnak az elemek
sajátos domborzatot a semmilyennek.

Füst támolyog az ég felé, ahogy a mozdony felbőg.
A fülkékben egy-egy fekete arc párás álmossága tátog.
A fényszórók továbbfúrják magukat a sötétben,
és a rozsdavörös útnak új létezést adnak.

A vonat elhalad, maró húgy- és fémszagot hagy,
s a váróterem ismét lecsupaszodik. Komoran elvakul.
Üteme elhalkul a gépnek, tájnak, de szívnek nem !
S a várakozás reményfénye világít tovább...

Beismerem Ingridnek

Sajnos nem tehetek mást.
Másokat könnyen,
de magamat nem csalhatom.
Nem maradhatok - ha kényelmes is -
magam felszínén tovább,
és minden ál-érzelmem beismerem,
és bármit, amit lehet.

Hibáztam is. Lehet.
De egyszerűen szólva, a te nyelveden,
azért mégiscsak szerettelek.
Persze, könnyű az embernek,
ha a lelke is könnyű, tudom,
de nehezebb magányos órákon
újra magam lenni nélküled.

Fáj, hogy nem teríthetem teljességgel eléd
a mocskos terítőnk igazi oldalát,
amiről minden nap falatoztál.
Hazugság volt az, szem előtt, de fordítva.
És nem ülhetünk ketten oda
az igazság vászna elé boldogan,
csak szürke arccal, komoran,
ha tényleg a valóságot adja nekünk
egy olcsó moziban.

Ezért maradok csendben illedelmesen,
s minden hamisságom elhallgatom,
amiről hiszem, hogy hiábavaló.

Szívemben megvan szerelmed rekesze,
kinyitható néha, nem feledem...

Mi különbözünk külön, de együtt olyan,
mintha nem különböznénk másoktól.
Engedd, hogy kimutassam benned
annak a lánynak a nyomait,
akibe tehetetlenül beleszerettem!
De így csak magamat csalom.

Külön él bennem a gének természete,
külön a szellem, külön az állat,
külön aki vagyok, s akinek hiszel.
Mégsem ismer senki jobban nálad,
s ha vallanom kellene:
nem ismerjük egymást mégsem...!

Az én nyelvemen beszélj,
az én szemembe nézz, hogy ismerjelek!
Ne abba a szembe, amelyik hétfőtől
péntek estig megfelel neked,
s szombat éjjel olyan tűzzel szeret,
mely vasárnap reggel hazugsággal füstöl.

Én nem áltatlak. Nem tehetem, szeretlek mégis.
És nem nem tehetek arról, hogy engem
más szelek formáltak ilyennek.

De Neked olyannak maradjak meg,
akire visszagondolva víg napokat találsz
életed konzerv emlékei között,
s idézzem fel benned, hogy az eltelt idő
milyen apró darabokra törött,
amit összeillesztenünk nem lehet már,
s a fiatal, szép tükörképedet.

Az én órám másképpen jár!
Ahogy a mutatója kattog,
azt jelenti: gyere már!

De ha mosogatsz, akkor érzem igazán,
hogy te is alantas dolgokért szeretsz.
Hiába is olvasnád metafizikáját
a szerelemnek, mert ahogy én szeretném,
úgy az enyém - a testem, a részem -
sohasem lehetsz.

Magasles

Csendben ülök a kietlen közepén,
egy elhagyott, régi magaslesen,
és emésztem létem életunt közönyét.
Pásztázom a tájat felszínesen,
s nem érdekel már a látvány, a táj;
csak illúziókkal mérsékli spleen-emet,
és adhat ugyan szép színeket és formát,
de én leteszem a távcsövemet...

Titkaim

Ahogy ráncos, remegő kezek rejtik el
szűkösebb napokra a drága kincseket,
úgy takargatom én is keserű titkaim
az emberek képmutató ítélete elől.

Uszodabérlet

Apró betűs lábjegyzet (íme) az Uszodabérletemen:

"Üres emberek lebegnek a vízfelszínen,

s az ég felé bámulnak; lélegeznek, bűzlenek.

Kéntől bűzlesz Te is, és úszni leszel kénytelen.

A mélybúvár csak megélhetésért merül,

de a Te gyöngyeidben ott a felismerés,

és minél többet felhozol majd, annál jobban érzed,

hogy milyen szánalmas a föld fölött lebegés!

Mint a víz láthatatlan-lassú eróziója,

- lassú víz partot mos - mondjuk így!, -

úgy koptatja Benned a valóság egy hulláma

a lét értelmének gyenge talpköveit..."

Moziban, képernyő előtt

Filmekben sincs annyi vérontás, mint idehaza mostanában,
mert a vászon előtt ülő balgák maradék öntudata vérzik,
s én nem vagyok hős, csak egy gondolkodó-létező,
egy botorkáló senki a csendes érdekháborúban.

Első tünet

Mint egy új betegséget levezénylő orvos,
úgy állok szerelmem felett és mosolygok.

Drávánál

Egy árva a Dráva partján állva
szájtátva várja a tél hidegét,
s a vágyai távoli hullámzása
lármával tölti be képzeletét.

Köd

A köd sűrű-fehér vaksága az ablakra tapad
üvegbe zár,
és úgy oszlat el testet és kétségeket,
mint ha egy zsemlére hideg tejet öntenek.

Kényszer-kapitalista rémálom

A huszonegyedik század katonái berontanak
és összetörik nagyszüleink finom befőttjeit.

Hideg

Írtam e verset novemberben,
novemberi nagy hidegben,
egy padon ültem s elmerültem,
míg vártam a buszomat.

Aki soká vár, megszilárdítja magát;
s én, mint a bambaság korhű szobra,
úgy voltam a padra ragasztva,
és éreztem a beton-vadon fojtó szagát.

Az üvegfalakra a hideg
fagyos hieroglifákat tapasztott,
s én reszkető nézőjeként ültem ott.

Nem értettem a tél szavát,
csak süvített és csipkedett.
Beleborzongtam inkább,
mert váratlan visszatérte a télnek
egész testemben hidegen hagyott,
de lett a vágyakból télikabát,
és elzavarta a hideget.

Lehelve meleg lelkem, szállott,
mint a füst; a kilégzésem
némi apró, fehér derek
halántékára csapott.

Ha pedig ideje jő, havat lapátolok;

fogom a világ hidegét

és irgalmatlan messze hajítom,

a semmibe bele, ott fagyjon, forogjon,

ott havazzon, az űrben kint, a tél!

És fogtak bizony mind-mind lapátot

a szerény, gonosz és gazdag emberek,

és élt mindenkiben egyszerre a tettvágy
az én privát képzeletemben;

minden ember egy-egy lapát,

és mindenki feloldozta magát,

minden ember egy-egy lapát,

és mind megemberelte magát,

minden ember egy-egy lapát,

s mindenki beletette magát,

s lettünk egyszerre hólapátok,

szeretők, testvérek és jó barátok,
és a tél fehér fövenyét mertük,
csak mertük tovább...

Két diáklány
az esztétikaórán

I.

Karcsú, barna afrodité
hajhulláma borul a padra,
és eszes főket bódít el méz-illata.

Egy esztétikaórán, ostobán kutatva
a szépség anyagi és szellemi titkát,
kevésbé figyelnek tudományukra,
ha vérüket hívja a szívük kalandra.

E szép női görögségben ott van
az antik szépség minden öröksége,
s a vállakra millió tekintet cuppan.

II.

Afrodité örök padtársa,
a rútság szuszogó földi mása,
nőietlen horkanása mindig vele van.

A hájas, vastag, kérges felkar,

tele rózsaszín, lila erekkel;

mintha vérpatakok hálója folyna üdén,

a hullámzó test vérgyűjtő területén...

Elhülyülés-kérdés

Miért halkul az Ész járása ma,
s döng a rosszban sántikálása?

Bronzvasárnap

Telet köszönt a semmitmondás,
a melegszívűek behúzzák nyakukat,
holt reményük a tavaszvárás,
egymással melegítik magukat.

Fűszerszagú, sok csecse-becse,
egy szín-vibráló, boldog Krisztus,
- íme a szeretet válságos ünnepe!
pénzre jár a szívritmus.

Dobozba hányják a meguntakat,
- ahány család, annyi bazár -
mert megtehetik, hogy fogyasszanak,
hogy elhiggyék, amit agyukba zár

az érdekek legfőbb érdekeltje,
egy érzéketlen, új Teremtő,
s övé minden földje, édenkertje,
övé a szív, a gyermek, a férfi és a nő.

Legjobb versem

A legjobb versem egy reggeli 'jaj',
egy ásítás mű-köntösömben,
kávézás, lelki párolgás,
s én formába öntöm ösztönösen.

Hajnal-vers

Mosolygó angyalom fekszik az ágyamon kipirulva.
Ajkain fénylik az éjjeli csókjai édes máza.
Zeng a fejemben a Kedves sok lágy szava.
Sóhajok, illatok lengnek. A szerelem tétova;
izzad és izgul, a sötétben matat,
izgul és izzad, a sötétben matat.

Mikor arcomba hajol

...mikor arcomba hajol, s a hajzuhatag
-mint selymes sugarak-, eltakar, elvarázsol,
sárga gabonatáblán találom magamat,
hol nyújtózkodó kalászok súgása csiklandoz,
vagy szénagyűjtő, vidám legény vagyok,
s orromat dugom száraz, ezer illatok közé,
s a türkizkék égben egy szembogár fénye ragyog,
ha rám omlik a hajzuhatag, mikor arcomba hajol...

Házigonosz

Régi nyári estékre emlékszel-e még?
A mamádnál voltál, te kis házigonosz!
Szilvás lepényt ettél, tejeskávét kaptál,
és minden ismeretlent felfedeztél.
Felmásztál a pajta gerendáira;
voltál sárkány, kardhős és tudós,
hegyet mászó, merész és bajbajutott,
trónon ültél, porban kúsztál,
vagy mesebeli lények után nyomoztál.
És ha nyomára leltél egy-egy titoknak,
mely büdös volt, furcsa, vagy ha csípett,
futottál takarók alá, haza. Úgy ám!
Bagolyszemek lestek féltékenyen,
míg kismacskákat dajkáltál térdeden,
és a szádat csücsörítetted rájuk.
Szóltak a konyhából: (vacsora!),
s már elfeledted merre jártál,
te kártyabűvész, makrancos szájhős!
Jött a csordás, és megkergetett,
ha kővel dobálóztál, ha rossz voltál,
s a tehenek útvonalán lepények sültek
barnává az út sistergő kátrányhátán.
Óriás szalmahegy állt tartományodban,
ahová törpe járatokat fúrtál, s képzelted,
ez az elmés barlangjárat az otthonod.
A kert végi, korhadt léckerítés mellett
szülted meg első trubadúrdalod,
amit a másik utcába küldtél gondolatban,
egy cigánylánynak, aki rád nevetett
és diófalevelet tűzött a füled mögé.
Narancssárga lámpafény ömlött az útra,
hol lengén öltözött fiúk labdáztak,
s te mégsem álltál közéjük.
Szőlőindák közé képzeltél ellenfelet,
s a sötétben élted ki félelmedet,
amíg ők labdáért káromkodtak.
Így volt-e? A pogácsát szeretted.
És szeretted a nyári fülledtséget,
kenyérrel az édes szőlőszemeket,
kalácsot, mogyorót, kovászos uborkát,
és szeretted a mesét, a kalandregényeket,
hősöket, hercegnőket, az elérhetetleneket,
és mártózni sokszor gyermek-álmaidban,
cukrokat olvasztani lassan a szádban,
cukorként olvadozni szerelemben, lázban,
s fel nem ébredni, csak nyújtózni az ágyban.
Emlékszel-e még, kis herceg?
Vagy hová tetted gyerekkorod?
Azóta szőrös lettél, halovány és konok,
és nem cirógatnak már nevetve rokonok,
felnőttél véglegesen, kis házigonosz,
s nézel rám értetlenül, mint akkoriban,
ha nem adtam vissza egy éles játékodat.

Time stand still
{saját fordítás,; Anna Varney / Sopor Aeternus: Time Stand Still - részlet}

"Bár halott volnék, oly' jó volna,

lepihennék végső békességben,

de amelyekre nem gyógyír a halál jómódja,

az idő sem képes gyógyítani azokat a sebeket..."

("How I wish that I was dead
and rest in final peace
but even the Luxury of Death
can't cure the wounds Time cannot heal...")

Kakalács-világ

Higgadt hóesés fehéríti a bűn-sötét tájat;
ha tapasztalt kezek porcukrot szitálnak,
úgy hullnak a pelyhek, de nem hezitálnak
befedni ráncait e kakalács-világnak.

Álomszóró

Hozd a pálcád,
hints rám képeket,
rejtélyes-szépeket,
és meleget takarj rám!

Hűvös lényeget
lepleddel rejtsd el kicsit,
mutass a valónak fityiszt,
és olts el a fényeket!

Vágd le rólam
tömött ólom-terheim,
és álmaim szabadon szaladnak,
röptess tarka pillangónak,
és széllel kövesd röpteim!

Tulipánmezőkön
kergess el messze,
mézes illatokkal
kenjél csak össze,
melengess, dédelgess
óvó karjaiddal!

Áldott Álomszóró!
fektess le kérlek a csöndbe,
és ágyamhoz rendelj körbe
álomőrző katonákat,
s ha álmomat zavarja
a valóság fénye, hangja,
vezényelj riadót!

Szürke, ködszülte

Szürke, ködszülte alak,
ahogy a főutcán végighalad,
az vagyok.
Szitkozódom a templom alatt.

Csöndes a vasárnapi község.
Hogy a vacsorát elköltsék,
varjak landolnak-
ahogy én szoktam térni haza.

Az utca kutyahada megugat;
mind felbőszítik magukat
ha meglátnak -
mintha kísértetet látnának,
úgy csikorgatják fogukat.

B.B.