Macskapeterd
/Tiszával/
Zápor zúg, zivatar,
zavargás az égben.
Helységtábla s párzó
macskák vaksötétben.
Itt száguldozunk csak,
s nem megyünk előre,
macskák vonyítanak
a megpihenőkre.
Fent szűk macskaszemek
villognak - csillagok - ,
én is fényes leszek,
ha egyszer meghalok?
Csordás
Úsznak felettem a bárányfelhők.
Kinézek egyet, és azt gondolom,
hogy nem nő nagyobbra a szívem,
mert tele van az már véres sóhajokkal,
vízzel elkeverve azok a régi álmok,
beletaposva minden sejtbe, gondolatba,
hogy nem én vagyok a réten részeges állapotban,
nem én vagyok a férjed és nem én mentem volna boltba.
Tehenek nyalják a sós földet.
Én már csordás vagyok, nekem a csárda az oltár.
Hiába kérnéd, hogy ne énekeljek
az akácos úton egy elfeslett zsoltárt.
Üres délután. Üres belül.
Senki sincs velem ezen az estbe nyúló merengésben.
Heló! Itt vagyok, apa!
Tudod, én vagyok az a fiad, akinek fáj, hogy ennyi a nyár.
Balra a Nap nevet. Látod nem vagyok gyerek...
Jobbra fordul minden....(ha te is elhiszed).
Úsznak felettem a bárányfelhők.
Kinézek egyet, és azt gondolom,
hogy nem nő nagyobbra a szívem,
mert tele van az már véres sóhajokkal,
vízzel elkeverve azok a régi álmok,
beletaposva minden sejtbe, gondolatba,
hogy nem én vagyok a réten részeges állapotban,
nem én vagyok a férjed és nem én mentem volna boltba.
Tehenek nyalják a sós földet.
Én már csordás vagyok, nekem a csárda az oltár.
Hiába kérnéd, hogy ne énekeljek
az akácos úton egy elfeslett zsoltárt.
Üres délután. Üres belül.
Senki sincs velem ezen az estbe nyúló merengésben.
Heló! Itt vagyok, apa!
Tudod, én vagyok az a fiad, akinek fáj, hogy ennyi a nyár.
Balra a Nap nevet. Látod nem vagyok gyerek...
Jobbra fordul minden....(ha te is elhiszed).
Ősz haj a párnán
Ősz haj a párnán.
Mi félig árván
kerestük az életet.
Vajon hol lehet?
Közben odabent mama
sajtos pogácsát sütött a kályhán,
a hűvös nagyszobában
ült, majd feküdt csendesen.
Ősz haj a párnán.
Mi gödröket, gátakat ugrottunk át,
fejünk felett az élet
már morajlott sebesen.
Mint folyó, medrében csalódott,
ült, nagyokat sóhajtott.
A kályhában pogácsa ropogott,
odaégett, és mi nem voltunk ott.
Ősz haja márvány,
hűvös gödrök és kályhák.
Hiába kergettük az életet...
mely papucsban lépkedett.
Ősz haj a párnán.
Mi félig árván
kerestük az életet.
Vajon hol lehet?
Közben odabent mama
sajtos pogácsát sütött a kályhán,
a hűvös nagyszobában
ült, majd feküdt csendesen.
Ősz haj a párnán.
Mi gödröket, gátakat ugrottunk át,
fejünk felett az élet
már morajlott sebesen.
Mint folyó, medrében csalódott,
ült, nagyokat sóhajtott.
A kályhában pogácsa ropogott,
odaégett, és mi nem voltunk ott.
Ősz haja márvány,
hűvös gödrök és kályhák.
Hiába kergettük az életet...
mely papucsban lépkedett.
Tavaszi chanson
(Verlaine is jobban tette volna, ha nem a porzó, hanem inkább a bibe felé fordul...)
Új dalokat penget a lágy tavasz,
Ha a poéta csókot kap.
A virág-tenger új szerelmeket fakaszt.
Elmerít, feldob, csókolgat.
Bennem rezeg minden mozdulatod!
Lelkem simogatja a fény.
Ál-arcod, puha ruhád kigombolhatod,
Hadd lássák, ami szép.
Miért tennél úgy, ahogy gondos szüléd?
Nem értheti modern dalod.
Ezt a szerelmet új tavasz hozza eléd,
Mely simogat, ha hagyod.
(Verlaine is jobban tette volna, ha nem a porzó, hanem inkább a bibe felé fordul...)
Új dalokat penget a lágy tavasz,
Ha a poéta csókot kap.
A virág-tenger új szerelmeket fakaszt.
Elmerít, feldob, csókolgat.
Bennem rezeg minden mozdulatod!
Lelkem simogatja a fény.
Ál-arcod, puha ruhád kigombolhatod,
Hadd lássák, ami szép.
Miért tennél úgy, ahogy gondos szüléd?
Nem értheti modern dalod.
Ezt a szerelmet új tavasz hozza eléd,
Mely simogat, ha hagyod.
Dalázs
Bénán ültem sablon-fészkemen, én, a dalázs,
Itt volt kedvem, itt éreztem a nyár illatát.
Rovarként édesebb, te sem vagy undok velem.
Óriási vagyok - mondhatom, de apró neked.
Bár volnék rovar, fekete szemű, parányi!
A te bőrödön könnyebb kincsekre találni,
Lógatnám a lábam szép válladon, s mint dalázs,
Álmos dalokat dúdolnék, s egy csipet varázst
Zizeghetnék neked. Nem harapok soha sem.
Soha, pedig dalázs vagyok, düh és dal szívem.
Bénán ültem sablon-fészkemen, én, a dalázs,
Itt volt kedvem, itt éreztem a nyár illatát.
Rovarként édesebb, te sem vagy undok velem.
Óriási vagyok - mondhatom, de apró neked.
Bár volnék rovar, fekete szemű, parányi!
A te bőrödön könnyebb kincsekre találni,
Lógatnám a lábam szép válladon, s mint dalázs,
Álmos dalokat dúdolnék, s egy csipet varázst
Zizeghetnék neked. Nem harapok soha sem.
Soha, pedig dalázs vagyok, düh és dal szívem.
Egy márciusi naplemente-bámuló
Maszatos vászon az ég.
Bármerre nézek csak sárga és kék,
kék és narancssárga,
mintha a nagy művész ecsetje ma reám szállna,
de csss! Alszik a hanyag festő, nehogy felkeltsék!
Én hangokkal festek, és ha nagy esők jönnek,
viharban a bekötőúton dalra fakadok,
akkor minden szín a vásznon csak úgy ragyog.
Elázik a cipő, foszló-rohanó idő,
(hiába az ecset, ha a festék egy vagyon.)
67 kilométerre vagyok lélekben.
Neked is most ott megy le a Nap ahol vagy,
a nagy remekmű, a vászon-ég neked is ugyanolyan nagy,
látod istened, görnyed a vászonnál, szállj el kismadár!
Én már nem leszek boldog ebben az életben.
Önök gondolkoztak-e már azon, hogy érhetnék utol a Napot?
Futni gyorsan, mint a fény, az örök naplemente felé, mert az van
örökkön örökké...
Elkopik a cipő, hull a hajam, kopaszra rohanom magam,
csak lássam a naplementét! Vén vagyok,
nem tudom, holnap nekem hol nyitnak ablakot.
Maszatos vászon az ég.
Bármerre nézek csak sárga és kék,
kék és narancssárga,
mintha a nagy művész ecsetje ma reám szállna,
de csss! Alszik a hanyag festő, nehogy felkeltsék!
Én hangokkal festek, és ha nagy esők jönnek,
viharban a bekötőúton dalra fakadok,
akkor minden szín a vásznon csak úgy ragyog.
Elázik a cipő, foszló-rohanó idő,
(hiába az ecset, ha a festék egy vagyon.)
67 kilométerre vagyok lélekben.
Neked is most ott megy le a Nap ahol vagy,
a nagy remekmű, a vászon-ég neked is ugyanolyan nagy,
látod istened, görnyed a vászonnál, szállj el kismadár!
Én már nem leszek boldog ebben az életben.
Önök gondolkoztak-e már azon, hogy érhetnék utol a Napot?
Futni gyorsan, mint a fény, az örök naplemente felé, mert az van
örökkön örökké...
Elkopik a cipő, hull a hajam, kopaszra rohanom magam,
csak lássam a naplementét! Vén vagyok,
nem tudom, holnap nekem hol nyitnak ablakot.
Tavaszköszöntő
Nap alatt sugárzó árvalányhajak,
kék tengerben úszó szembogarak.
Barna földben fürdik a barna bőr,
Szivárvány, rúzsos tavaszköszöntő.
Zöldell a rét, hívogat. Hajnalban
parfümködben hallom kacajodat.
Magokat repít a sárga szellő,
Féltékeny, rúzsos tavaszköszöntő.
Ibolyák, rózsák és szép jázminok!
Többé feléjük sem gondolok, mert
egyik sem kedves nekem annyira,
mint közös tavaszunk árvalányhaja.
Oh, te, szívet melengető,
rúzsos tavaszköszöntő!
Nap alatt sugárzó árvalányhajak,
kék tengerben úszó szembogarak.
Barna földben fürdik a barna bőr,
Szivárvány, rúzsos tavaszköszöntő.
Zöldell a rét, hívogat. Hajnalban
parfümködben hallom kacajodat.
Magokat repít a sárga szellő,
Féltékeny, rúzsos tavaszköszöntő.
Ibolyák, rózsák és szép jázminok!
Többé feléjük sem gondolok, mert
egyik sem kedves nekem annyira,
mint közös tavaszunk árvalányhaja.
Oh, te, szívet melengető,
rúzsos tavaszköszöntő!
(elsősorban Rolinak)
Jer' cimborám,
ma nem megyünk haza korán,
csak másnap, mikor is az ég
a hátunk megett pitymallik,
(- megtudjuk, Isten hol lakik -)
gyönyörű kék.
Jer' cimbora,
verjünk egy hordó bort csapra,
nyeljük le a múlt bajait!
És másnap, mikor is az ég
a hátunk megett pitymallik,
(- megtudjuk, Isten hol lakik -)
gyönyörű kék...
Képzelt horgolás az égre
A minap gondoltam egy nagyot:
felhőből és napsugárból horgolok -
két szót az égre:
szeretlek téged.
s ha elfogyott mind a maradék napom,
és horgolástól fáradt mindkét karom,
talán megtudod végre.
Egy este a Mamánál
Rendes, kis szobában
illatozó mécses,
hűvös párnák, takarók,
édes-krémes sütemények.
Egy ország ez a ház nekem,
az udvar, a kert, ahol megyek,
de unalmas bogarak
nem hagyják, hogy egyedül legyek.
Egy rendes, kis szobában
érhet majd a reggel,
száraz, vajas kenyér
kávéval, tejjel.
Hűvös párnák, takarók,
százéves por az ágy alatt,
huszadik századi illat,
beszélnek a falak.
Sárgult képek a polcon,
recseg a régi padló,
pezsgő, félretett bor,
hűvös párnák, hűvös takarók.
Álmos már az éjjeli lámpa,
milliónyi dühös bogár bántja,
bezárják már a nagykapukat,
idő rágja az öreg falakat.
Tonnákat visel az országút,
testén lámpák ásítanak,
mellettem a rét már elaludt,
és a házakban is alszanak.
Álmomban még ott áll a diófa,
szalmabála, szalmavár, létra.
Ugye, nem olyan nagy a világ ma,
hogy ha elbújnék, senki sem találna?
Ahol lovam legel
Vonulj el fekete felhő!
A Nap köszöntsön engem,
a táj a legszebb arcát
mutassa meg nekem.
Itt vagyok újra otthon,
mert itt állítok sátrat,
az életem egy hosszú út
és nem cserélném máséra.
Aki már ismer engem,
az tudja nagyon jól,
hogy hazám csak ott lehet,
ahol lovam legel.
Nyíljatok virágok,
maradjatok szépek, lányok,
a hegyek ne kövessenek,
amerre csak megyek.
Soha ne hagyjátok,
hogy a Balaton kiszáradjon,
és ne tereljétek a Dunát,
vigyáz magára, hisz' nagylány.
Aki már ismer engem,
az tudja nagyon jól,
hogy hazám csak ott lehet,
ahol lovam legel.
Lódulj innen vész,
mindegy merre mész,
napsugár szálljon rám,
száradjon meg a ruhám.
Fakasszon vizet a patak,
mert úgy szép, ha dagad,
egyedül vagyok és fázom,
végtelen utazáson.
Soha ne hagyjátok,
hogy a Balaton kiszáradjon,
és ne tereljétek a Dunát,
vigyáz magára, hisz' nagylány.
Aki már ismer engem,
az tudja nagyon jól,
hogy hazám csak ott lehet,
ahol lovam legel.
Egy fához
Elég hálás nem lehetsz a földnek,
barna ágyadból nyújtózol felhőknek,
kúszhatsz-mászhatsz, fa maradsz örökre,
kis lábaid a gyökerek.
Válladon enyeleg a fecskepár,
lábadon térdepel egy kis virág,
hallgatod a zöld rét tüskés dalát,
egy fa, egy faház, egy család.
Madarak - repülő ágak szélben -
mind utazóügynökei a télnek,
jönnek, számolnak, felmérnek téged,
mint kíváncsi gyerekek.
Ők csipkedik barna törzsed, s a fagy,
jönnek, nagy, barna kővel dobálnak
karcolják rózsaszín körmükkel hátad,
felmondják szerelmes imáikat nálad.
Üzenem az embernek...
Üzenem az embernek,
aki lápos talajon jár: hagyja el!
Nem szilárdul a lagymatag anyag.
Üzenem az embernek,
ki pajzsok alá bújt: a harcot adja fel!
Nem bírja soká gyenge fedezékek alatt.
Üzenem az embernek,
aki a habzsol és harap: köpje ki!
A test hiába dagad, ha a lélek éhezik.
Üzenem az embernek,
ki makacs: hogy igaza van! Igaza
annak, ki a süllyedő hajón marad.
Téblábolás
Felismerni a messziről jött embert.
És a művészt. Téblábol.
Fürkészi az eget s az anyaföldet.
Nem rak házat. Téglából.
Nem fordul a vak fényreklámok felé,
csak legyint rá. Félvállról.
Nem megy ölre semmiért, mi nem övé.
(Nyúlvita a répáról...)
Nem tépi le az útszéli pipacsot,
sem mást. Jóakaratból.
Csipkedik a piros-szájú ripacsok.
Félnek a hótakarótól.
Gyíkok a hídról
Rád vártam. Ültem a hídon,
fütyültem és hallgatták a gyíkok.
Vártam estig. Láttam, hogy befestik
feketével az eget felettem.
Hangyákkal keltem csipás reggel.
A gyíkok a hídról már vártak engem,
mondták, hogy jönnek és elvegyültek
minden időben, a száradó fűben.
Láttuk bújni az ásító Napot,
emelt a világnak forró kalapot.
Már nem várok rád, nincs bennem semmi,
ami igazán én vagy igazán bárki.
Simán
Nem tépi le az útszéli pipacsot,
sem mást. Jóakaratból.
Csipkedik a piros-szájú ripacsok.
Félnek a hótakarótól.
Gyíkok a hídról
Rád vártam. Ültem a hídon,
fütyültem és hallgatták a gyíkok.
Vártam estig. Láttam, hogy befestik
feketével az eget felettem.
Hangyákkal keltem csipás reggel.
A gyíkok a hídról már vártak engem,
mondták, hogy jönnek és elvegyültek
minden időben, a száradó fűben.
Láttuk bújni az ásító Napot,
emelt a világnak forró kalapot.
Már nem várok rád, nincs bennem semmi,
ami igazán én vagy igazán bárki.
Simán
...és kérnék másokat, ne nézzenek a szélbe,
mert úgyis visszafordul, és a szemgödörbe
visszatér a víz, mert minden visszafordul,
visszatér a víz.
...és kérnék másokat, ne nézzenek a tűzbe,
te se ülj ennél közelebb, mert még megtalál
égetni a tűz, én úgyse tudnám - ha akkora a láng -
azt eloltani.
...és kérlek téged, ne nézz a vízbe,
azt eloltani.
...és kérlek téged, ne nézz a vízbe,
mert úgyis engem látsz, nézz inkább tükörbe.
Víztükör talán, mint egy alföldi táj,
minden olyan egyszerűen ment és simán.
Holddal szédülő
Ülök a Holdon, figyelem,
milyen kráteres az út,
ami hozzád elvezet.
Mindig zsákutcába fut.
Nézd, milyen szép
csillagos a föld,
és kopár az ég.
és kopár az ég.
Elmúlik a halál,
elvisz a boldogság.
elvisz a boldogság.
Nappal napraforgó...
- éjjel Holddal szédülő.
Nappal ébren álmodó...
- éjjel álmos szerető.
- éjjel álmos szerető.
Ülök az utcán, figyelem,
milyen kráteres a Hold.
Hozzád mennék,
de más, aki átkarol.
Látod, milyen kár,
az ég csillagos,
a föld meg kopár,
a föld meg kopár,
és kár, hogy a boldogságnál
többször jár ide a halál.
Fölém gyűlnek a fellegek...
Fölém gyűlnek a fellegek
zúdítani rám esőt,
így is nyom a bánat engem,
távol a szerelemtől.
Elhurcoltak messzi földre,
hogy megvédjem a hazám,
s hiába áll jó időre,
se békém nincs, se babám.
Annyi szépet terem e föld,
mint, égen a csillagok,
irigykednek mindenfelől,
mennyi minden adatott:
búza, bor és barna lányok,
virágnyílás, muzsika,
ha meghallom, addig járom,
amíg a lábam bírja.
Rám parancsoltak a sorban,
nem tartom az ütemet.
Tatár, török, labanc, orosz -
harcoltam én eleget!
Ha nem térek már haza
- mert szívem, lábam odavan -
Rózsám ne feledd soha,
hogy neked hű szeretőd van!
Vár otthon a meleg kályha,
babám szeme, tengerkék,
fegyvert fogok mégis, hátha
tisztul felettünk az ég.
A kezembe fényes szablyát,
háromszínű lobogót,
mert e földön meg ne szabják
mit tehetünk, magyarok!
Fölém gyűlnek a fellegek
zúdítani rám esőt,
így is nyom a bánat engem,
távol a szerelemtől.
' Hazajutok, sem nyughatok,
szülőföldem kiabál,
s hiába, hogy szabad vagyok,
se Istenem, se hazám!
Behúzzák a függönyöket
Behúzzák majd a függönyöket.
S én lomha órán fekszem némán,
és játszom e nyomorult, agg szerepet,
mit a Nagy Rendező aggatott énrám.
Viselem, mint divatjamúlt, régi ruhát,
mely egészen saját bőrömmé lett,
s levetni csak előadás után
- és akkor is csak félve - lehet.
Öregkert
Öregkertben nyög a pad.
Felduzzad, majd leapad
fásult lábak visszere.
Kárognak a madarak,
ide nem süt be a nap,
s ki látogat, ki szeret?
Remegő, kis kopasz fejek.
Kopognak a macskaköves
járdán görbe járóbotok.
Szemtelen, vad, pimasz legyek
kínozzák az öregeket,
hemzsegnek a dögkutakon.
Recseg-ropog az unalom,
térdkalács az asztalokon,
hideg kakaóval.
Felköhögnek emlékeket,
takarják a rút sebeket
szőrmetakaróval.
Hallgatagok és betegek...
Fel-le száll az ádámcsutka.
Éva nővér nem meg mondta,
párnát tegyen maga alá!
Ha felfázik, egye fene!
Kijön majd az aranyere,
nem engem tesz ezzel lóvá.
Tegye le a tollat, könyvet!
Minek az? Hát sokkal könnyebb
fekve szépen, nem görnyedve!
Rontja csak az ember szemét,
beszélgessen! Van itt elég,
ki szintén meg van öregedve.
Retrospektív szerelem-elemzés
Emlékszel? Bokor mögé bújtunk dohányozni...
Azt hittem te fogsz a legjobban hiányozni.
Tévedtem.
Csillagos éjjelen ígértük egymásnak:
'örökké'. De az emberek elválnak
szép csendben.
Szerinted miért pont ott, akkor és veled?
Ember embert a tömegből keres
véletlen?
Ne mondjátok többé előttem, hogy 'fátum',
előbb-utóbb mindenki mindenkire ráun.
Ez a véleményem.
Hogy pótolható lennék, lehetséges az?
Hogy úgy változzam, mint egy kirakat
a főtéren?
Te csak ne sírj, ne gondolkozz,
vetkőzz ki magadból, s újra begombolkozz!
Ezek örök kérdések...
Nagy, bamba éjjeli lámpapislogtál az éjszakára,
fényedben csókot váltott
egy leány s egy legény.
Kövér, zöld fák alatt
fémtalpad ottmaradt.
Hová tűntél most
szép tavasz, te ledér?
Dobol az ég a földnek.
Elmegyünk, de újra jönnek
éjjel a parkba csókcserére.
Csak nem ő lesz, s már nem én.
A költésről
Mit csinál a költő? - Költ.
Én szenvedek, amikor tyukok.
Szemezgetek, - gazdag a föld -
és néha finom magvakhoz jutok.
Önjelölt művészeknek
Minden áron alkotni!
Ohhhh igen!
De mindenkinek kell
minden áron?
Csámcsogni, a másikat
hülyének nézni, aztán rágódni,
ez a srác mi mindent tudhat?
Ez kapitalista irodalmi
kánon.
Nem-nem.
A költő nem egyetemista,
hanem egyetemes.
Nem 'izmus' tanítja dalra,
nem az unalom, s nem csakúgy
itt és most!
kisbetűvel kezdjem a mondandóm
avagy legyek konzervatív úrhatnám?
mind1...neked egyik se megy.
vagy káromkodjak? kúrhatnám!
üres fecsegés,
másnapos füstölgés
az erkélyen,
ami csak a 'balkonon' lehet,
pécsen.
- rím? - minek? - szó? - dehogy!
szókészleted elteheted, mert kifogy.
versszak kell-e? vagy írjam egybe?
vagy legyen jaj de dekonstruktív?!
erőlködünk? - de-de,
nem kéne erőlködni!
pszichoanalízist neked,
nem pedig verset írni.
számold meg a betűket, mérd meg a sorokat!
ki az aki verset farag órákon,
irigy duzzanatokat borogat,
agyal metaforákon...
és nyeli a neve-nincs-borokat?
nos elemzed-e versed? és magad?
rím, az van-e?
ha már költők vagyunk - így egymást közt kérdem -
azért rímelni szabad-e?
nem dal ez, s nem is vers, - csak szabad vers.
értem én!
csak számomra
- mivel nem jut egyről a kettőre,
(Úram bocsáss!) háromra -
ez mégsem költemény.
Mazsy
Ahol lépkedsz, puha, baba-kék vászon az ég,
kacagnak az aranyhalak, surrannak a tó vizén.
Hegyek közt forrás vagy, hegyi tó-tükör.
Tiszta, édes és aranyló, mint a csurgatott méz.
Sallangoktól mentes, üdítő természeted
elfeledett, nemes értékek finom szelete,
gyermeki báj és makulátlan nőiség aranymetszete.
Honnan e szilárdult szép, mely nem fakul,
és miért maradsz mindig épp' a szívem szélinél?
Mitől maradsz mindig ép e világban, mely vadul?
Gyémánt -
párja nélkül csiszolatlan ragyogsz.
Vagy mint napkorong -
a sárga fény-fonalak szőke szalmahajszálak.
Az ébredő léleknek vagy vagyona, Mazsy,
a Nap földi lányrokona.
Fákat gyökerestül...
Fákat gyökerestül,
értelmet tövestül,
gyerekestül,
mindenestül
kitépik, szétverik,
magukat befészkelik,
vigyorogva megfenik
karmukat, késüket.
Menekül a sok vak,
sok süket
loholva, fuldokolva,
egymásra mutogatva,
eladva lelküket,
szívüket, szervüket,
apjukat, anyjukat,
múltjukat temetve,
hazát elfeledve,
szántót, mezőt, legelőt.
Magyarságom lihegve,
mások által hitegetve,
boldogságot hitelekre
halmozva. Közepesre
szabott élet, szabadon,
tenyérnyi földdarabon.
Kilesni az ablakokon,
kockalakás kocka-lyukán,
Dunán innen, s túl a Dunán,
majszolva csak reggelire,
mi szem-szájnak ingere,
mit keletnek lee-je,
nyugatnak jenkije,
hazátlan négere,
északnak senkije
tesz a nép elébe,
hogy ölelgesse,
szeretgesse
minden este.
Könyöklés
a reménytelenség
közepén...
Hajba
Heló Hajba,
gondolj csak arra,
milyen az önzetlen,
évszaktól független
barátság,
mely megismerszik
a becenevek sokfajta
kelekótyaságán,
mellyel neveztük egymást,
ha tetszik, nem tetszik.
Két ember a csendben,
az Örkény-majmoló
és a Kassák-mímelő,
hátukon teniszütő...
Gondold csak el, Gergő,
feneketlen kérdéseken elmerengő
óráinkból mi marad?
Napjaink emésztett malátapárlata
a tapasztalat.
Az idő nem hagy mást,
csak szilárd, szenes anyagokat,
műfajunk sem tűr hajbókolást,
fecsegést, törött versdarabokat.
Víz bizony sok lefolyt azóta a Tiszán,
amióta nem voltunk macska-lesen,
macskák nincsenek vagy mi öregszünk talán?
Nincs ötletem.
Neked?
A lány, aki ellopta a tollam
A lány, aki ellopta a tollam,
makacs, nincs makacsabb senki.
Üssem, fenyegessem vagy
ölelgessem, csókolgassam,
melyik rosszabb neki?
A lány, aki ellopta a tollam,
szerelmem lett megint.
Sima karját szorongassam,
felfeszítsem ujjait?
Azt sem veszi komolyan, pedig
a lány, aki ellopta a tollam,
belőlem lopott el valamit.
Kérleljem, fenyegessem vagy
ölelgessem, csókolgassam?
Hadd pengessem lelkem húrjait.
Ha felrázhatnálak álmodból!
Elmesélném, milyen volt a napom,
hogy másokért dolgozott, fáradt el a karom.
Kimászni tudjak csak ebből az árokból!
Ó, ha felrázhatnálak álmodból!
Megmutatnám, hol sajog a hátamon,
hogy mitől van és miért nem múlik el a fájdalom.
Téged nem zavar, hogy gyarmat lesz az országból?
Ó, ha felrázhatnálak álmodból!
Halvány szemedbe néznék én mélyen,
élnek még igaz emberek e vidéken?
Onnan olvasni a jövőt, tiszta retinából.
Ó, ha felrázhatnálak álmodból!
Karonfogva vinnélek ki az erkélyre,
és mutatnám : látod, amott délre
magyarok laknak, csak románok távolról.
Ó, ha felrázhatnálak álmodból!
Elfordítod mindig buta kis fejed,
pedig öregapádé voltak azok a hegyek.
Mondd el, mit vársz annyira a várostól?
Ó, ha felrázhatnálak álmodból!
Összefognám, szorítanám két kezed,
hogy te is érezd valahára, így élni nem lehet.
Kitől vársz tanácsot, ha nem édesanyádtól?
Ó, ha felrázhatnálak álmodból!
Ez világ, jaj!
Ez világ, jaj, olyan kerek,
elvesznek rajt' az emberek,
ki egyikét, ki másikát
keresi, nem leli meg!
Ez világ, jaj, olyan magos,
leesni hát igen bajos!
Felvágyódom a felhőkbe,
aki fent van visszajönne.
Ez világ, jaj, olyan kerek,
körbejárnám, fecske legyek!
Fecske leszek, föl is szállok,
szép virágomra találok.
Ez világ, jaj, olyan magos,
felnézni is irtózatos!
Ha felnézek, elszédülök,
úgy, hogy menten földre ülök!
Jaj, de a föld olyan hideg,
vacognak rajt' az emberek,
hiába süt a nap reá,
nem melegszik fel sohasem.
De ha ilyen zord a világ,
nem sok ugyan, csak egy virág
legyen nékem, nyíljon szépen,
csillagszemű feleségem!
Ez a föld biz' olyan hideg,
szegény ember nem szokja meg,
hiába fut rajt', körbeér,
mert ez világ olyan kerek!
Lám ha ugyan zord a világ,
nagy-nagy tüzet csinálhatnánk,
bánatunkat vessük tűzre,
hogy az Isten kibetűzze!
Mert a világ olyan árva,
egy nem hagyja csak magára,
egy, ki bajunk kibetűzi,
jó muzsikával elűzi!
A bálkirálynő
Egy este bálba mentem veled.
Előtte nem voltam soha.
Téged sem ismertelek
- úgy, mint 'anyám rokona'.
Furcsa voltál, megszagoltál,
amerre mentem, követett szemed.
Mindenkinek felajánlkoztál!
Anyám most szégyellne minket.
Sírna, jajgatna,
hogy engem bálba cipelsz.
Már kinéztél magadnak, tudom.
Sejtettem, hogy egyszer a Halál visz el,
de azt nem, hogy ilyen fiatalon.
Most itt hajladozol, mint nagy,
fekete tulipán a szélben,
csak fodros szoknyád az,
mely illeg-billeg a parketten.
Te vagy az est királynője,
de királya én nem.
Egyedül jól járjuk a táncot,
de elbotlunk, ha ketten.
Ilyen vagy.
Fekete ajkad az talán,
mely merész emberek nyakán
fekete rúzsfoltokat hagy.
Szerelemes szegények,
szegény szerelmesek!
Fehéren nyúlnak el
az idő hűvös asztalán.
Melankólia
Kör alakú, fekete szoba
falához simul a halál menyasszonya,
kinek körme kapar szakadatlanul,
míg magára nem un, és zokogásom csitul,
s mikor magába zuhan reménytelenül,
a lelkem feneketlen közönybe merül, és leül
a síkos falú fazékban, a magányban,
hol saját tüze fölött fortyog magában.
Schopenhauer1 ringatója
Tente, baba, tente,
szüleid egy este
az ösztönnek engedve
emeltek a létbe.
Tente, baba, tente,
a Természet rendje,
hogy önmagát alávesse
a megcsalatott ember.
Tente, baba, tente,
fejlődnöd kell egyre,
és vágyva, gerjedve
ugranod a szerelemre.
Tente, baba, tente,
a tökélyre törekedve
fogsz találni a szépre,
a hozzád megfelelőre.
Tente, baba, tente,
a jövő nemzedéke
párnák között dől el.
De most aludj egyelőre.
nem tartom az ütemet.
Tatár, török, labanc, orosz -
harcoltam én eleget!
Ha nem térek már haza
- mert szívem, lábam odavan -
Rózsám ne feledd soha,
hogy neked hű szeretőd van!
Vár otthon a meleg kályha,
babám szeme, tengerkék,
fegyvert fogok mégis, hátha
tisztul felettünk az ég.
A kezembe fényes szablyát,
háromszínű lobogót,
mert e földön meg ne szabják
mit tehetünk, magyarok!
Fölém gyűlnek a fellegek
zúdítani rám esőt,
így is nyom a bánat engem,
távol a szerelemtől.
' Hazajutok, sem nyughatok,
szülőföldem kiabál,
s hiába, hogy szabad vagyok,
se Istenem, se hazám!
Behúzzák a függönyöket
Behúzzák majd a függönyöket.
S én lomha órán fekszem némán,
és játszom e nyomorult, agg szerepet,
mit a Nagy Rendező aggatott énrám.
Viselem, mint divatjamúlt, régi ruhát,
mely egészen saját bőrömmé lett,
s levetni csak előadás után
- és akkor is csak félve - lehet.
Öregkert
Öregkertben nyög a pad.
Felduzzad, majd leapad
fásult lábak visszere.
Kárognak a madarak,
ide nem süt be a nap,
s ki látogat, ki szeret?
Remegő, kis kopasz fejek.
Kopognak a macskaköves
járdán görbe járóbotok.
Szemtelen, vad, pimasz legyek
kínozzák az öregeket,
hemzsegnek a dögkutakon.
Recseg-ropog az unalom,
térdkalács az asztalokon,
hideg kakaóval.
Felköhögnek emlékeket,
takarják a rút sebeket
szőrmetakaróval.
Hallgatagok és betegek...
Fel-le száll az ádámcsutka.
Éva nővér nem meg mondta,
párnát tegyen maga alá!
Ha felfázik, egye fene!
Kijön majd az aranyere,
nem engem tesz ezzel lóvá.
Tegye le a tollat, könyvet!
Minek az? Hát sokkal könnyebb
fekve szépen, nem görnyedve!
Rontja csak az ember szemét,
beszélgessen! Van itt elég,
ki szintén meg van öregedve.
Retrospektív szerelem-elemzés
Emlékszel? Bokor mögé bújtunk dohányozni...
Azt hittem te fogsz a legjobban hiányozni.
Tévedtem.
Csillagos éjjelen ígértük egymásnak:
'örökké'. De az emberek elválnak
szép csendben.
Szerinted miért pont ott, akkor és veled?
Ember embert a tömegből keres
véletlen?
Ne mondjátok többé előttem, hogy 'fátum',
előbb-utóbb mindenki mindenkire ráun.
Ez a véleményem.
Hogy pótolható lennék, lehetséges az?
Hogy úgy változzam, mint egy kirakat
a főtéren?
Te csak ne sírj, ne gondolkozz,
vetkőzz ki magadból, s újra begombolkozz!
Ezek örök kérdések...
Éjjel a parkban
Nagy, bamba éjjeli lámpa
fényedben csókot váltott
egy leány s egy legény.
Kövér, zöld fák alatt
fémtalpad ottmaradt.
Hová tűntél most
szép tavasz, te ledér?
Dobol az ég a földnek.
Elmegyünk, de újra jönnek
éjjel a parkba csókcserére.
Csak nem ő lesz, s már nem én.
A költésről
Mit csinál a költő? - Költ.
Én szenvedek, amikor tyukok.
Szemezgetek, - gazdag a föld -
és néha finom magvakhoz jutok.
Önjelölt művészeknek
Minden áron alkotni!
Ohhhh igen!
De mindenkinek kell
minden áron?
Csámcsogni, a másikat
hülyének nézni, aztán rágódni,
ez a srác mi mindent tudhat?
Ez kapitalista irodalmi
kánon.
Nem-nem.
A költő nem egyetemista,
hanem egyetemes.
Nem 'izmus' tanítja dalra,
nem az unalom, s nem csakúgy
itt és most!
kisbetűvel kezdjem a mondandóm
avagy legyek konzervatív úrhatnám?
mind1...neked egyik se megy.
vagy káromkodjak? kúrhatnám!
üres fecsegés,
másnapos füstölgés
az erkélyen,
ami csak a 'balkonon' lehet,
pécsen.
- rím? - minek? - szó? - dehogy!
szókészleted elteheted, mert kifogy.
versszak kell-e? vagy írjam egybe?
vagy legyen jaj de dekonstruktív?!
erőlködünk? - de-de,
nem kéne erőlködni!
pszichoanalízist neked,
nem pedig verset írni.
számold meg a betűket, mérd meg a sorokat!
ki az aki verset farag órákon,
irigy duzzanatokat borogat,
agyal metaforákon...
és nyeli a neve-nincs-borokat?
nos elemzed-e versed? és magad?
rím, az van-e?
ha már költők vagyunk - így egymást közt kérdem -
azért rímelni szabad-e?
nem dal ez, s nem is vers, - csak szabad vers.
értem én!
csak számomra
- mivel nem jut egyről a kettőre,
(Úram bocsáss!) háromra -
ez mégsem költemény.
Mazsy
Ahol lépkedsz, puha, baba-kék vászon az ég,
kacagnak az aranyhalak, surrannak a tó vizén.
Hegyek közt forrás vagy, hegyi tó-tükör.
Tiszta, édes és aranyló, mint a csurgatott méz.
Sallangoktól mentes, üdítő természeted
elfeledett, nemes értékek finom szelete,
gyermeki báj és makulátlan nőiség aranymetszete.
Honnan e szilárdult szép, mely nem fakul,
és miért maradsz mindig épp' a szívem szélinél?
Mitől maradsz mindig ép e világban, mely vadul?
Gyémánt -
párja nélkül csiszolatlan ragyogsz.
Vagy mint napkorong -
a sárga fény-fonalak szőke szalmahajszálak.
Az ébredő léleknek vagy vagyona, Mazsy,
a Nap földi lányrokona.
Fákat gyökerestül...
Fákat gyökerestül,
értelmet tövestül,
gyerekestül,
mindenestül
kitépik, szétverik,
magukat befészkelik,
vigyorogva megfenik
karmukat, késüket.
Menekül a sok vak,
sok süket
loholva, fuldokolva,
egymásra mutogatva,
eladva lelküket,
szívüket, szervüket,
apjukat, anyjukat,
múltjukat temetve,
hazát elfeledve,
szántót, mezőt, legelőt.
Magyarságom lihegve,
mások által hitegetve,
boldogságot hitelekre
halmozva. Közepesre
szabott élet, szabadon,
tenyérnyi földdarabon.
Kilesni az ablakokon,
kockalakás kocka-lyukán,
Dunán innen, s túl a Dunán,
majszolva csak reggelire,
mi szem-szájnak ingere,
mit keletnek lee-je,
nyugatnak jenkije,
hazátlan négere,
északnak senkije
tesz a nép elébe,
hogy ölelgesse,
szeretgesse
minden este.
Könyöklés
a reménytelenség
közepén...
Hajba
Heló Hajba,
gondolj csak arra,
milyen az önzetlen,
évszaktól független
barátság,
mely megismerszik
a becenevek sokfajta
kelekótyaságán,
mellyel neveztük egymást,
ha tetszik, nem tetszik.
Két ember a csendben,
az Örkény-majmoló
és a Kassák-mímelő,
hátukon teniszütő...
Gondold csak el, Gergő,
feneketlen kérdéseken elmerengő
óráinkból mi marad?
Napjaink emésztett malátapárlata
a tapasztalat.
Az idő nem hagy mást,
csak szilárd, szenes anyagokat,
műfajunk sem tűr hajbókolást,
fecsegést, törött versdarabokat.
Víz bizony sok lefolyt azóta a Tiszán,
amióta nem voltunk macska-lesen,
macskák nincsenek vagy mi öregszünk talán?
Nincs ötletem.
Neked?
A lány, aki ellopta a tollam
A lány, aki ellopta a tollam,
makacs, nincs makacsabb senki.
Üssem, fenyegessem vagy
ölelgessem, csókolgassam,
melyik rosszabb neki?
A lány, aki ellopta a tollam,
szerelmem lett megint.
Sima karját szorongassam,
felfeszítsem ujjait?
Azt sem veszi komolyan, pedig
a lány, aki ellopta a tollam,
belőlem lopott el valamit.
Kérleljem, fenyegessem vagy
ölelgessem, csókolgassam?
Hadd pengessem lelkem húrjait.
Ha felrázhatnálak álmodból!
Elmesélném, milyen volt a napom,
hogy másokért dolgozott, fáradt el a karom.
Kimászni tudjak csak ebből az árokból!
Ó, ha felrázhatnálak álmodból!
Megmutatnám, hol sajog a hátamon,
hogy mitől van és miért nem múlik el a fájdalom.
Téged nem zavar, hogy gyarmat lesz az országból?
Ó, ha felrázhatnálak álmodból!
Halvány szemedbe néznék én mélyen,
élnek még igaz emberek e vidéken?
Onnan olvasni a jövőt, tiszta retinából.
Ó, ha felrázhatnálak álmodból!
Karonfogva vinnélek ki az erkélyre,
és mutatnám : látod, amott délre
magyarok laknak, csak románok távolról.
Ó, ha felrázhatnálak álmodból!
Elfordítod mindig buta kis fejed,
pedig öregapádé voltak azok a hegyek.
Mondd el, mit vársz annyira a várostól?
Ó, ha felrázhatnálak álmodból!
Összefognám, szorítanám két kezed,
hogy te is érezd valahára, így élni nem lehet.
Kitől vársz tanácsot, ha nem édesanyádtól?
Ó, ha felrázhatnálak álmodból!
Ez világ, jaj!
Ez világ, jaj, olyan kerek,
elvesznek rajt' az emberek,
ki egyikét, ki másikát
keresi, nem leli meg!
Ez világ, jaj, olyan magos,
leesni hát igen bajos!
Felvágyódom a felhőkbe,
aki fent van visszajönne.
Ez világ, jaj, olyan kerek,
körbejárnám, fecske legyek!
Fecske leszek, föl is szállok,
szép virágomra találok.
Ez világ, jaj, olyan magos,
felnézni is irtózatos!
Ha felnézek, elszédülök,
úgy, hogy menten földre ülök!
Jaj, de a föld olyan hideg,
vacognak rajt' az emberek,
hiába süt a nap reá,
nem melegszik fel sohasem.
De ha ilyen zord a világ,
nem sok ugyan, csak egy virág
legyen nékem, nyíljon szépen,
csillagszemű feleségem!
Ez a föld biz' olyan hideg,
szegény ember nem szokja meg,
hiába fut rajt', körbeér,
mert ez világ olyan kerek!
Lám ha ugyan zord a világ,
nagy-nagy tüzet csinálhatnánk,
bánatunkat vessük tűzre,
hogy az Isten kibetűzze!
Mert a világ olyan árva,
egy nem hagyja csak magára,
egy, ki bajunk kibetűzi,
jó muzsikával elűzi!
A bálkirálynő
Egy este bálba mentem veled.
Előtte nem voltam soha.
Téged sem ismertelek
- úgy, mint 'anyám rokona'.
Furcsa voltál, megszagoltál,
amerre mentem, követett szemed.
Mindenkinek felajánlkoztál!
Anyám most szégyellne minket.
Sírna, jajgatna,
hogy engem bálba cipelsz.
Már kinéztél magadnak, tudom.
Sejtettem, hogy egyszer a Halál visz el,
de azt nem, hogy ilyen fiatalon.
Most itt hajladozol, mint nagy,
fekete tulipán a szélben,
csak fodros szoknyád az,
mely illeg-billeg a parketten.
Te vagy az est királynője,
de királya én nem.
Egyedül jól járjuk a táncot,
de elbotlunk, ha ketten.
Ilyen vagy.
Fekete ajkad az talán,
mely merész emberek nyakán
fekete rúzsfoltokat hagy.
Szerelemes szegények,
szegény szerelmesek!
Fehéren nyúlnak el
az idő hűvös asztalán.
Melankólia
Kör alakú, fekete szoba
falához simul a halál menyasszonya,
kinek körme kapar szakadatlanul,
míg magára nem un, és zokogásom csitul,
s mikor magába zuhan reménytelenül,
a lelkem feneketlen közönybe merül, és leül
a síkos falú fazékban, a magányban,
hol saját tüze fölött fortyog magában.
Schopenhauer1 ringatója
szüleid egy este
az ösztönnek engedve
emeltek a létbe.
Tente, baba, tente,
a Természet rendje,
hogy önmagát alávesse
a megcsalatott ember.
Tente, baba, tente,
fejlődnöd kell egyre,
és vágyva, gerjedve
ugranod a szerelemre.
Tente, baba, tente,
a tökélyre törekedve
fogsz találni a szépre,
a hozzád megfelelőre.
Tente, baba, tente,
a jövő nemzedéke
párnák között dől el.
De most aludj egyelőre.
[1. Arthur Schopenhauer, német metafizikus, gondolkodó (lsd.: A nemi szerelem metafizikája)]
Csecsemőgyilkosok
Csecsemőgyilkosok
Van-e csillogóbb drágakő,
mint a gyermekszem csillogása,
mely a szép élet reményéből jő?
Minden anya boldogsága,
hogy csecsemőjét, önnön mását
boldogulni lássa,
és fejlődését, boldogságát
bármi áron fenntarthassa.
Lehet-e mentség a borzalmas bűnre,
ami új élet ellen tör? Lehet-e,
hogy Isten pokolra ne űzze,
kinek kezétől vész el önnön gyereke?
Az katlanban forrjon ugyanúgy,
ki gyermekének ő maga volt katlana,
amitől az apró test az enyészetre jut
és bűnhődik, mert eltaszítja az anya!
Van-e indok, mely magyarázza,
miért az átkozott csecsemőgyilkosok?
Aki az új életet a válláról lerázza,
nem érdemel percet, se holnapot.
A kis test pedig tudatlan remeg
a semmi kocsonyás időtlenségében,
mert az életet fényben nem láthatta meg,
csak a lüktető pokol sötétségében.
Amikor Madame Tussaud-val talákoztam
Elolvadtam, és kedvére formált a szerelem.
Szebb arcot, izmokat és hamvas bőrt adott nekem,
amiért a csodámra jártak.
Mint valami bábura, úgy bámultak
és hitték, hogy viaszból vagyok, és nem vagyok magam.
De nála megvigasztalódtam.
Amikor Madame Tussaud-val találkoztam, elakadt a szavam,
és magammal meg-viasz-barátkoztam.
Júniusban
Eső előtt, júniusban,
végső fürdőre mennek a varangyok.
Nyirkos-nyálkás június van.
A semmi okán, búskomoran ballagok.
Júniusban, eső után
sok a békatetem az utakon.
Most, hogy elvonult
a szerelem, felperzsel az unalom.
Éjjel útra kelni
Huhog a Hold és berreg a nádas,
surran a talpam kátrányutakon.
Ki-kikukucskálnak sötét odvaikból
az éjszaka sudár árny-gyermekei.
Tébolyultak járnak csak látogatóként,
képzelt házak tömör ajtóit zörgetve,
s köztük én egy, ki előbújt odvából,
útra keltem, mandulaízzel a számban.
Amikor Madame Tussaud-val talákoztam
Elolvadtam, és kedvére formált a szerelem.
Szebb arcot, izmokat és hamvas bőrt adott nekem,
amiért a csodámra jártak.
Mint valami bábura, úgy bámultak
és hitték, hogy viaszból vagyok, és nem vagyok magam.
De nála megvigasztalódtam.
Amikor Madame Tussaud-val találkoztam, elakadt a szavam,
és magammal meg-viasz-barátkoztam.
Júniusban
Eső előtt, júniusban,
végső fürdőre mennek a varangyok.
Nyirkos-nyálkás június van.
A semmi okán, búskomoran ballagok.
Júniusban, eső után
sok a békatetem az utakon.
Most, hogy elvonult
a szerelem, felperzsel az unalom.
Éjjel útra kelni
Huhog a Hold és berreg a nádas,
surran a talpam kátrányutakon.
Ki-kikukucskálnak sötét odvaikból
az éjszaka sudár árny-gyermekei.
Tébolyultak járnak csak látogatóként,
képzelt házak tömör ajtóit zörgetve,
s köztük én egy, ki előbújt odvából,
útra keltem, mandulaízzel a számban.
Káposztalepke
(Pieris brassicae)
nem tudni, honnan jött,
csakúgy szálldogál.
A káposztalepke ringó, fehér hajó,
gyönyörű, szép vitorlái
csodálatra valók.
A káposztalepke hulló őszi levél,
lengő röppályára áll,
míg leér.
A káposztalepke áttetsző fátyol,
sejtet, felkavar,
mint elrebbent álom.
(Roli nyomán, továbbgondolva...)
Nyárutó-vers
A hervadó nyár utolsó, édes-dús csókja
a hűvös kamra meleg barack-lehelése,
éretlen kacaja a kivirágozásnak
ma rothadó gyümölcsök halálhörgése.
Másnapos füstölgés az erkélyen
Homeopatia
Minden forró részem egy miatt felültettem,
(egy miatt, mely szervetlen, foghatatlan, érthetetlen)
így egész testem sínyli meg, amit őmiatta tettem,
ezért néma, szomorú és bűnbánó a lelkem.
Buzog bennem az etanol, forr és bugyborékol,
mint lidérces erdőben boszorkánykondér leve,
de én jajgatok úgy, és szenvedek és izzadok,
mintha saját magam főzném, s én ülnék bele.
E misztikus szeánsz nemcsak józanodás;
ahogy a sejtek alkohollal mérgelődnek,
(háború dübörög odabenn, szervostromlás,)
pukkanó, zöld fortyogás felszínén a főzetnek.
Csámpás, beteg ágak fogják közre
ezt a rejtélyes boszorkánykonyhát,
mit nevén neveznek, esetleg becéznek,
és "ne igyál annyit, Balázs!" - néha mondják.
Nyárutó-vers
A hervadó nyár utolsó, édes-dús csókja
a hűvös kamra meleg barack-lehelése,
éretlen kacaja a kivirágozásnak
ma rothadó gyümölcsök halálhörgése.
Másnapos füstölgés az erkélyen
Homeopatia
Minden forró részem egy miatt felültettem,
(egy miatt, mely szervetlen, foghatatlan, érthetetlen)
így egész testem sínyli meg, amit őmiatta tettem,
ezért néma, szomorú és bűnbánó a lelkem.
Buzog bennem az etanol, forr és bugyborékol,
mint lidérces erdőben boszorkánykondér leve,
de én jajgatok úgy, és szenvedek és izzadok,
mintha saját magam főzném, s én ülnék bele.
E misztikus szeánsz nemcsak józanodás;
ahogy a sejtek alkohollal mérgelődnek,
(háború dübörög odabenn, szervostromlás,)
pukkanó, zöld fortyogás felszínén a főzetnek.
Csámpás, beteg ágak fogják közre
ezt a rejtélyes boszorkánykonyhát,
mit nevén neveznek, esetleg becéznek,
és "ne igyál annyit, Balázs!" - néha mondják.
Most megvagyok...Élek....Lélegzem.
Visít buta fejem álmos áriája.
Másnapos, sörös füstölgés az erkélyen,
testem-lelkem homeopátiája.
Visít buta fejem álmos áriája.
Másnapos, sörös füstölgés az erkélyen,
testem-lelkem homeopátiája.
Mégse
Miattad....
hogy megtartom magam,
mert a lét fogható értelmét
Te adtad.
USE
(semmi komoly)
Európai Egyesült Államok;
bárhová mehetek, vendég vagyok.
De úgy vagyok itt kiszolgált,
ahogy kiszolgáltatott.
Tetemek
Nem áll meg az ember, hogy arrébb tegye
vagy árokba vesse a betonon oszló tetemeket.
Úgy utálja őket; fertőzőek, büdösek.
Megütközik rajt', ha meglátja a dögöket,
és undorodva, morogva szemet huny felette,
hogy voltaképp a haláltól bűzlenek.
De az undor olyan egészséges és szép!,
ahogy tudattalan is elfordítja a fejet,
mozgatja az elmét és mozgatja a belet,
és a szájba keserű ízeket lövell.
Ilyen a halál természete, a természet halála.
Nem nyúl az ember a másvilágba,
ahogy poshadó gyümölcsbe sem harap szívesen.
Kerüli az élő a holtat, hogy hazasiessen.
Egy szeptemberi tűzrakáskor
Valahol égetnek.
Vége a szeptembernek.
Az ég szürke virágszirmokat szór.
Ha meg is foghatnánk, mint a hamut,
gondolata szétfoszlana ugyanúgy
minden szomorú és szerelmes
embernek.
Kora esti takarózás
Összegömbölyödtem, s az idő mozdulatlan maradt a takaró alatt,
ahol anyagtalan, fekete kis pont lettem magamnak, s a gondolat:
'Megszülessek-e vagy sem?' - feloldja öntudatlanságomat.
Cselekmény csak ez: hideg-kék lábam a tenyerembe fogtam,
és pár álmos pillanatra, kérdések közt hánykolódva,
a sötétségbe burkolózva lét és nem-lét közt ragadtam.
Úgy képzeld...
Egy madár kalitkája
hét lakat alatt zárva,
s egyetlen jó kulcsa,
- mely nyitja - Te vagy!
Így képzeld el magad!
Mert nem vagyok szabad.
Úgy képzeld el magad,
mint hideg hólepel alatt
növekvő kis virág
éltető fénye,
tavaszt hozol, hó olvad,
s én nyújtózom érted.
Úgy képzeld el magad,
mint a mocsárba ragadt
utolsó esélye,
ne pedig olyannak,
kit elvakít egy kirakat
hamis tündöklése.
Úgy képzeld el magad,
mint végtelen sivatag
egyetlen vize,
s ne hidd, hogy rajtam kívül
szerelmedért más is
ilyen szerelemmel fizet.
Hazafelé
Hazafelé tartottam egy őszi éjjelen,
és nyeltem az íztelen ázottságot.
Cserepek és csatornák zörögtek
néma házak pikkelyes hátán;
kopogtak az ég örömkönnyei.
Ütemtelen szedtem vézna lábaim,
s egy szikár lámpaoszlop mellett
szikrát szórt alattam a nyirkos beton.
Hatalmas tuják alázattal bólogatták
az éj szeles-zajos örömzenéjét,
s egy táncoló fémkapu könnyeden,
merészen rekedt szólóba lépett.
S én hallgattam őket; a sötét szeleket,
susogó fákat és a rozsdás, bőgő tenort.
Ősszel a kórus viszont hallgat;
tücskök, békák mind éneküket vesztik.
Csak nyávogás kísérte hamis hegedűként
az ősz dallamát néha, és villogó szemekkel
fürkésztek engem, mint idegent, betolakodót.
Béka-hadak vonultak át némán a vak járdán,
hogy elérjék az örök békamennyországot,
s én egyszerre szánakozva, iszonyodva
lépdeltem köztük tétován, bénán,
s a parányi, zöld lelkek mind iramodtak előlem.
Féltem nagyon. Zaklatott a csúf gondolat;
hogy milyen iszonyatos lehet, ha testükre taposok,
vajon síró-jajgató vagy buta pukkanásokat hallok,
ahogy a ragacsos, puha békatest kilapul,
és zöld belsőségeket ürít ügyetlenségem miatt.
Tartottam a feledhető, könnyű gyilkosságtól,
nem voltam észlény, erős és határozott,
nem voltam emberi, csak hazafelé kullogó pára.
Ahogy a békák, szökdécseltem, ugráltam,
és tág, fekete szemekkel kerülgettem a találkozást.
Amitől ők, én is ugyanattól féltem,
csak én mélyen, józanul és tudatosan féltem.
Búcsúbeszéd egy öngyilkos temetésén
Az ember, aki kiemeltetett a porból,
porba süllyed újból, magához szólítja az Ég...
Akkor a kiszenvedett miért a földbe jut,
ha az Égben pedig lenne még hely elég?
Hajtsunk fejet Felebarátunk előtt,
ki elébe ment önnön végzetének,
mert halálát tovább nem várhatta,
inkább maga lett párkája életének!
Dobjunk reá drága művirágokat,
díszítsük fel holtával színtelen éltét,
s emlékét őrizzük örökké mindannyian!
Engedjük hát el Őt, megnyugvásáért!
Ekképpen csak a testet temessük el,
és meg ne vessük azért az öngyilkost,
mert létével, mint kész alkotással járt el...
csak sírjunk, majd menjünk haza most.
(In nomine Patris, et Filii, et Spiritus Sancti. Amen.)
Vidéki váróterem
(J.A. vasútállomása)
Egy vidéki vonatállomás várótermében
egy várakozó cipőtalpa csoszog.
A bakterház egy fulladt-sötét szegletében
szőrös hátú állatok fészkelnek.
Hallani a kaparászó fürgeséget.
Az ajtónyílásban csak egy szelet ég látszik,
mély-sötét kékje, éji külvilág.
A vonatok langyos, sárga szemében
születik meg a sínpár, a vas-végtelen,
mely mégis összeér a szemnek,
egészen közel, karnyújtásnyira.
Egy szerelvény sírva, csikorogva megáll
és besárgítja a terem csupaszságát.
A ráncos falakon kidomborodik az idő,
és vakolat hull alá, ahogy a föld beleremeg.
Trágár falfirkák és karcolások jelzik
a kor jellemző el - és megvárásait.
A szél felháborodik és fröcsköl,
egy 'kurva'-szóra barna leveleket ken.
Üveg nélkül jajgat a zöld ablakkeret,
talán üvegét siratja, talán fázik.
De a várakozónak az üveg hiánya lényegtelen,
mert a várakozás az elsődleges.
A járólapon vakolatdarabok sercegnek,
kisebbek-nagyobbak. Így adnak az elemek
sajátos domborzatot a semmilyennek.
Füst támolyog az ég felé, ahogy a mozdony felbőg.
A fülkékben egy-egy fekete arc párás álmossága tátog.
A fényszórók továbbfúrják magukat a sötétben,
és a rozsdavörös útnak új létezést adnak.
A vonat elhalad, maró húgy- és fémszagot hagy,
s a váróterem ismét lecsupaszodik. Komoran elvakul.
Üteme elhalkul a gépnek, tájnak, de szívnek nem !
S a várakozás reményfénye világít tovább...
Beismerem Ingridnek
Sajnos nem tehetek mást.
Másokat könnyen,
de magamat nem csalhatom.
Nem maradhatok - ha kényelmes is -
magam felszínén tovább,
és minden ál-érzelmem beismerem,
és bármit, amit lehet.
Hibáztam is. Lehet.
De egyszerűen szólva, a te nyelveden,
azért mégiscsak szerettelek.
Persze, könnyű az embernek,
ha a lelke is könnyű, tudom,
de nehezebb magányos órákon
újra magam lenni nélküled.
Fáj, hogy nem teríthetem teljességgel eléd
a mocskos terítőnk igazi oldalát,
amiről minden nap falatoztál.
Hazugság volt az, szem előtt, de fordítva.
És nem ülhetünk ketten oda
az igazság vászna elé boldogan,
csak szürke arccal, komoran,
ha tényleg a valóságot adja nekünk
egy olcsó moziban.
Ezért maradok csendben illedelmesen,
s minden hamisságom elhallgatom,
amiről hiszem, hogy hiábavaló.
Szívemben megvan szerelmed rekesze,
kinyitható néha, nem feledem...
Mi különbözünk külön, de együtt olyan,
mintha nem különböznénk másoktól.
Engedd, hogy kimutassam benned
annak a lánynak a nyomait,
akibe tehetetlenül beleszerettem!
De így csak magamat csalom.
Külön él bennem a gének természete,
külön a szellem, külön az állat,
külön aki vagyok, s akinek hiszel.
Mégsem ismer senki jobban nálad,
s ha vallanom kellene:
nem ismerjük egymást mégsem...!
Az én nyelvemen beszélj,
az én szemembe nézz, hogy ismerjelek!
Ne abba a szembe, amelyik hétfőtől
péntek estig megfelel neked,
s szombat éjjel olyan tűzzel szeret,
mely vasárnap reggel hazugsággal füstöl.
Én nem áltatlak. Nem tehetem, szeretlek mégis.
És nem nem tehetek arról, hogy engem
más szelek formáltak ilyennek.
De Neked olyannak maradjak meg,
akire visszagondolva víg napokat találsz
életed konzerv emlékei között,
s idézzem fel benned, hogy az eltelt idő
milyen apró darabokra törött,
amit összeillesztenünk nem lehet már,
s a fiatal, szép tükörképedet.
Az én órám másképpen jár!
Ahogy a mutatója kattog,
azt jelenti: gyere már!
De ha mosogatsz, akkor érzem igazán,
hogy te is alantas dolgokért szeretsz.
Hiába is olvasnád metafizikáját
a szerelemnek, mert ahogy én szeretném,
úgy az enyém - a testem, a részem -
sohasem lehetsz.
Magasles
Csendben ülök a kietlen közepén,
egy elhagyott, régi magaslesen,
és emésztem létem életunt közönyét.
Pásztázom a tájat felszínesen,
s nem érdekel már a látvány, a táj;
csak illúziókkal mérsékli spleen-emet,
és adhat ugyan szép színeket és formát,
de én leteszem a távcsövemet...
Titkaim
Ahogy ráncos, remegő kezek rejtik el
szűkösebb napokra a drága kincseket,
úgy takargatom én is keserű titkaim
az emberek képmutató ítélete elől.
Uszodabérlet
Apró betűs lábjegyzet (íme) az Uszodabérletemen:
Moziban, képernyő előtt
Filmekben sincs annyi vérontás, mint idehaza mostanában,
mert a vászon előtt ülő balgák maradék öntudata vérzik,
s én nem vagyok hős, csak egy gondolkodó-létező,
egy botorkáló senki a csendes érdekháborúban.
Első tünet
Mint egy új betegséget levezénylő orvos,
úgy állok szerelmem felett és mosolygok.
Drávánál
Egy árva a Dráva partján állva
szájtátva várja a tél hidegét,
s a vágyai távoli hullámzása
lármával tölti be képzeletét.
Köd
A köd sűrű-fehér vaksága az ablakra tapad
üvegbe zár,
és úgy oszlat el testet és kétségeket,
mint ha egy zsemlére hideg tejet öntenek.
Kényszer-kapitalista rémálom
A huszonegyedik század katonái berontanak
és összetörik nagyszüleink finom befőttjeit.
Hideg
Írtam e verset novemberben,
novemberi nagy hidegben,
egy padon ültem s elmerültem,
míg vártam a buszomat.
Aki soká vár, megszilárdítja magát;
s én, mint a bambaság korhű szobra,
úgy voltam a padra ragasztva,
és éreztem a beton-vadon fojtó szagát.
Az üvegfalakra a hideg
fagyos hieroglifákat tapasztott,
s én reszkető nézőjeként ültem ott.
Nem értettem a tél szavát,
csak süvített és csipkedett.
Beleborzongtam inkább,
mert váratlan visszatérte a télnek
egész testemben hidegen hagyott,
de lett a vágyakból télikabát,
és elzavarta a hideget.
kit elvakít egy kirakat
hamis tündöklése.
Úgy képzeld el magad,
mint végtelen sivatag
egyetlen vize,
s ne hidd, hogy rajtam kívül
szerelmedért más is
ilyen szerelemmel fizet.
Hazafelé
Hazafelé tartottam egy őszi éjjelen,
és nyeltem az íztelen ázottságot.
Cserepek és csatornák zörögtek
néma házak pikkelyes hátán;
kopogtak az ég örömkönnyei.
Ütemtelen szedtem vézna lábaim,
s egy szikár lámpaoszlop mellett
szikrát szórt alattam a nyirkos beton.
Hatalmas tuják alázattal bólogatták
az éj szeles-zajos örömzenéjét,
s egy táncoló fémkapu könnyeden,
merészen rekedt szólóba lépett.
S én hallgattam őket; a sötét szeleket,
susogó fákat és a rozsdás, bőgő tenort.
Ősszel a kórus viszont hallgat;
tücskök, békák mind éneküket vesztik.
Csak nyávogás kísérte hamis hegedűként
az ősz dallamát néha, és villogó szemekkel
fürkésztek engem, mint idegent, betolakodót.
Béka-hadak vonultak át némán a vak járdán,
hogy elérjék az örök békamennyországot,
s én egyszerre szánakozva, iszonyodva
lépdeltem köztük tétován, bénán,
s a parányi, zöld lelkek mind iramodtak előlem.
Féltem nagyon. Zaklatott a csúf gondolat;
hogy milyen iszonyatos lehet, ha testükre taposok,
vajon síró-jajgató vagy buta pukkanásokat hallok,
ahogy a ragacsos, puha békatest kilapul,
és zöld belsőségeket ürít ügyetlenségem miatt.
Tartottam a feledhető, könnyű gyilkosságtól,
nem voltam észlény, erős és határozott,
nem voltam emberi, csak hazafelé kullogó pára.
Ahogy a békák, szökdécseltem, ugráltam,
és tág, fekete szemekkel kerülgettem a találkozást.
Amitől ők, én is ugyanattól féltem,
csak én mélyen, józanul és tudatosan féltem.
Búcsúbeszéd egy öngyilkos temetésén
Az ember, aki kiemeltetett a porból,
porba süllyed újból, magához szólítja az Ég...
Akkor a kiszenvedett miért a földbe jut,
ha az Égben pedig lenne még hely elég?
Hajtsunk fejet Felebarátunk előtt,
ki elébe ment önnön végzetének,
mert halálát tovább nem várhatta,
inkább maga lett párkája életének!
Dobjunk reá drága művirágokat,
díszítsük fel holtával színtelen éltét,
s emlékét őrizzük örökké mindannyian!
Engedjük hát el Őt, megnyugvásáért!
Ekképpen csak a testet temessük el,
és meg ne vessük azért az öngyilkost,
mert létével, mint kész alkotással járt el...
csak sírjunk, majd menjünk haza most.
(In nomine Patris, et Filii, et Spiritus Sancti. Amen.)
Vidéki váróterem
(J.A. vasútállomása)
Egy vidéki vonatállomás várótermében
egy várakozó cipőtalpa csoszog.
A bakterház egy fulladt-sötét szegletében
szőrös hátú állatok fészkelnek.
Hallani a kaparászó fürgeséget.
Az ajtónyílásban csak egy szelet ég látszik,
mély-sötét kékje, éji külvilág.
A vonatok langyos, sárga szemében
születik meg a sínpár, a vas-végtelen,
mely mégis összeér a szemnek,
egészen közel, karnyújtásnyira.
Egy szerelvény sírva, csikorogva megáll
és besárgítja a terem csupaszságát.
A ráncos falakon kidomborodik az idő,
és vakolat hull alá, ahogy a föld beleremeg.
Trágár falfirkák és karcolások jelzik
a kor jellemző el - és megvárásait.
A szél felháborodik és fröcsköl,
egy 'kurva'-szóra barna leveleket ken.
Üveg nélkül jajgat a zöld ablakkeret,
talán üvegét siratja, talán fázik.
De a várakozónak az üveg hiánya lényegtelen,
mert a várakozás az elsődleges.
A járólapon vakolatdarabok sercegnek,
kisebbek-nagyobbak. Így adnak az elemek
sajátos domborzatot a semmilyennek.
Füst támolyog az ég felé, ahogy a mozdony felbőg.
A fülkékben egy-egy fekete arc párás álmossága tátog.
A fényszórók továbbfúrják magukat a sötétben,
és a rozsdavörös útnak új létezést adnak.
A vonat elhalad, maró húgy- és fémszagot hagy,
s a váróterem ismét lecsupaszodik. Komoran elvakul.
Üteme elhalkul a gépnek, tájnak, de szívnek nem !
S a várakozás reményfénye világít tovább...
Beismerem Ingridnek
Sajnos nem tehetek mást.
Másokat könnyen,
de magamat nem csalhatom.
Nem maradhatok - ha kényelmes is -
magam felszínén tovább,
és minden ál-érzelmem beismerem,
és bármit, amit lehet.
Hibáztam is. Lehet.
De egyszerűen szólva, a te nyelveden,
azért mégiscsak szerettelek.
Persze, könnyű az embernek,
ha a lelke is könnyű, tudom,
de nehezebb magányos órákon
újra magam lenni nélküled.
Fáj, hogy nem teríthetem teljességgel eléd
a mocskos terítőnk igazi oldalát,
amiről minden nap falatoztál.
Hazugság volt az, szem előtt, de fordítva.
És nem ülhetünk ketten oda
az igazság vászna elé boldogan,
csak szürke arccal, komoran,
ha tényleg a valóságot adja nekünk
egy olcsó moziban.
Ezért maradok csendben illedelmesen,
s minden hamisságom elhallgatom,
amiről hiszem, hogy hiábavaló.
Szívemben megvan szerelmed rekesze,
kinyitható néha, nem feledem...
Mi különbözünk külön, de együtt olyan,
mintha nem különböznénk másoktól.
Engedd, hogy kimutassam benned
annak a lánynak a nyomait,
akibe tehetetlenül beleszerettem!
De így csak magamat csalom.
Külön él bennem a gének természete,
külön a szellem, külön az állat,
külön aki vagyok, s akinek hiszel.
Mégsem ismer senki jobban nálad,
s ha vallanom kellene:
nem ismerjük egymást mégsem...!
Az én nyelvemen beszélj,
az én szemembe nézz, hogy ismerjelek!
Ne abba a szembe, amelyik hétfőtől
péntek estig megfelel neked,
s szombat éjjel olyan tűzzel szeret,
mely vasárnap reggel hazugsággal füstöl.
Én nem áltatlak. Nem tehetem, szeretlek mégis.
És nem nem tehetek arról, hogy engem
más szelek formáltak ilyennek.
De Neked olyannak maradjak meg,
akire visszagondolva víg napokat találsz
életed konzerv emlékei között,
s idézzem fel benned, hogy az eltelt idő
milyen apró darabokra törött,
amit összeillesztenünk nem lehet már,
s a fiatal, szép tükörképedet.
Az én órám másképpen jár!
Ahogy a mutatója kattog,
azt jelenti: gyere már!
De ha mosogatsz, akkor érzem igazán,
hogy te is alantas dolgokért szeretsz.
Hiába is olvasnád metafizikáját
a szerelemnek, mert ahogy én szeretném,
úgy az enyém - a testem, a részem -
sohasem lehetsz.
Magasles
Csendben ülök a kietlen közepén,
egy elhagyott, régi magaslesen,
és emésztem létem életunt közönyét.
Pásztázom a tájat felszínesen,
s nem érdekel már a látvány, a táj;
csak illúziókkal mérsékli spleen-emet,
és adhat ugyan szép színeket és formát,
de én leteszem a távcsövemet...
Titkaim
Ahogy ráncos, remegő kezek rejtik el
szűkösebb napokra a drága kincseket,
úgy takargatom én is keserű titkaim
az emberek képmutató ítélete elől.
Uszodabérlet
Apró betűs lábjegyzet (íme) az Uszodabérletemen:
"Üres emberek lebegnek a vízfelszínen,
s az ég felé bámulnak; lélegeznek, bűzlenek.
Kéntől bűzlesz Te is, és úszni leszel kénytelen.
A mélybúvár csak megélhetésért merül,
de a Te gyöngyeidben ott a felismerés,
és minél többet felhozol majd, annál jobban érzed,
hogy milyen szánalmas a föld fölött lebegés!
Mint a víz láthatatlan-lassú eróziója,
- lassú víz partot mos - mondjuk így!, -
úgy koptatja Benned a valóság egy hulláma
a lét értelmének gyenge talpköveit..."
Moziban, képernyő előtt
Filmekben sincs annyi vérontás, mint idehaza mostanában,
mert a vászon előtt ülő balgák maradék öntudata vérzik,
s én nem vagyok hős, csak egy gondolkodó-létező,
egy botorkáló senki a csendes érdekháborúban.
Első tünet
Mint egy új betegséget levezénylő orvos,
úgy állok szerelmem felett és mosolygok.
Drávánál
Egy árva a Dráva partján állva
szájtátva várja a tél hidegét,
s a vágyai távoli hullámzása
lármával tölti be képzeletét.
Köd
A köd sűrű-fehér vaksága az ablakra tapad
üvegbe zár,
és úgy oszlat el testet és kétségeket,
mint ha egy zsemlére hideg tejet öntenek.
Kényszer-kapitalista rémálom
A huszonegyedik század katonái berontanak
és összetörik nagyszüleink finom befőttjeit.
Hideg
Írtam e verset novemberben,
novemberi nagy hidegben,
egy padon ültem s elmerültem,
míg vártam a buszomat.
Aki soká vár, megszilárdítja magát;
s én, mint a bambaság korhű szobra,
úgy voltam a padra ragasztva,
és éreztem a beton-vadon fojtó szagát.
Az üvegfalakra a hideg
fagyos hieroglifákat tapasztott,
s én reszkető nézőjeként ültem ott.
Nem értettem a tél szavát,
csak süvített és csipkedett.
Beleborzongtam inkább,
mert váratlan visszatérte a télnek
egész testemben hidegen hagyott,
de lett a vágyakból télikabát,
és elzavarta a hideget.
Lehelve meleg lelkem, szállott,
mint a füst; a kilégzésem
némi apró, fehér derek
halántékára csapott.
Ha pedig ideje jő, havat lapátolok;
fogom a világ hidegét
és irgalmatlan messze hajítom,
a semmibe bele, ott fagyjon, forogjon,
ott havazzon, az űrben kint, a tél!
És fogtak bizony mind-mind lapátot
a szerény, gonosz és gazdag emberek,
és élt mindenkiben egyszerre a tettvágy
az én privát képzeletemben;
az én privát képzeletemben;
minden ember egy-egy lapát,
és mindenki feloldozta magát,
minden ember egy-egy lapát,
és mind megemberelte magát,
minden ember egy-egy lapát,
s mindenki beletette magát,
s lettünk egyszerre hólapátok,
s lettünk egyszerre hólapátok,
szeretők, testvérek és jó barátok,
és a tél fehér fövenyét mertük,
csak mertük tovább...
és a tél fehér fövenyét mertük,
csak mertük tovább...
Két diáklány
az esztétikaórán
I.
Karcsú, barna afrodité
hajhulláma borul a padra,
és eszes főket bódít el méz-illata.
Egy esztétikaórán, ostobán kutatva
a szépség anyagi és szellemi titkát,
kevésbé figyelnek tudományukra,
ha vérüket hívja a szívük kalandra.
E szép női görögségben ott van
az antik szépség minden öröksége,
s a vállakra millió tekintet cuppan.
II.
Afrodité örök padtársa,
a rútság szuszogó földi mása,
nőietlen horkanása mindig vele van.
A hájas, vastag, kérges felkar,
tele rózsaszín, lila erekkel;
mintha vérpatakok hálója folyna üdén,
a hullámzó test vérgyűjtő területén...Elhülyülés-kérdés
Miért halkul az Ész járása ma,
s döng a rosszban sántikálása?
Bronzvasárnap
Telet köszönt a semmitmondás,
a melegszívűek behúzzák nyakukat,
holt reményük a tavaszvárás,
egymással melegítik magukat.
Fűszerszagú, sok csecse-becse,
egy szín-vibráló, boldog Krisztus,
- íme a szeretet válságos ünnepe!
pénzre jár a szívritmus.
Dobozba hányják a meguntakat,
- ahány család, annyi bazár -
mert megtehetik, hogy fogyasszanak,
hogy elhiggyék, amit agyukba zár
az érdekek legfőbb érdekeltje,
egy érzéketlen, új Teremtő,
s övé minden földje, édenkertje,
övé a szív, a gyermek, a férfi és a nő.
Legjobb versem
A legjobb versem egy reggeli 'jaj',
egy ásítás mű-köntösömben,
kávézás, lelki párolgás,
s én formába öntöm ösztönösen.
Hajnal-vers
Mosolygó angyalom fekszik az ágyamon kipirulva.
Ajkain fénylik az éjjeli csókjai édes máza.
Zeng a fejemben a Kedves sok lágy szava.
Sóhajok, illatok lengnek. A szerelem tétova;
izzad és izgul, a sötétben matat,
izgul és izzad, a sötétben matat.
Mikor arcomba hajol
...mikor arcomba hajol, s a hajzuhatag
-mint selymes sugarak-, eltakar, elvarázsol,
sárga gabonatáblán találom magamat,
hol nyújtózkodó kalászok súgása csiklandoz,
vagy szénagyűjtő, vidám legény vagyok,
s orromat dugom száraz, ezer illatok közé,
s a türkizkék égben egy szembogár fénye ragyog,
ha rám omlik a hajzuhatag, mikor arcomba hajol...
Házigonosz
Régi nyári estékre emlékszel-e még?
A mamádnál voltál, te kis házigonosz!
Szilvás lepényt ettél, tejeskávét kaptál,
és minden ismeretlent felfedeztél.
Felmásztál a pajta gerendáira;
voltál sárkány, kardhős és tudós,
hegyet mászó, merész és bajbajutott,
trónon ültél, porban kúsztál,
vagy mesebeli lények után nyomoztál.
És ha nyomára leltél egy-egy titoknak,
mely büdös volt, furcsa, vagy ha csípett,
futottál takarók alá, haza. Úgy ám!
Bagolyszemek lestek féltékenyen,
míg kismacskákat dajkáltál térdeden,
és a szádat csücsörítetted rájuk.
Szóltak a konyhából: (vacsora!),
s már elfeledted merre jártál,
te kártyabűvész, makrancos szájhős!
Jött a csordás, és megkergetett,
ha kővel dobálóztál, ha rossz voltál,
s a tehenek útvonalán lepények sültek
barnává az út sistergő kátrányhátán.
Óriás szalmahegy állt tartományodban,
ahová törpe járatokat fúrtál, s képzelted,
ez az elmés barlangjárat az otthonod.
A kert végi, korhadt léckerítés mellett
szülted meg első trubadúrdalod,
amit a másik utcába küldtél gondolatban,
egy cigánylánynak, aki rád nevetett
és diófalevelet tűzött a füled mögé.
Narancssárga lámpafény ömlött az útra,
hol lengén öltözött fiúk labdáztak,
s te mégsem álltál közéjük.
Szőlőindák közé képzeltél ellenfelet,
s a sötétben élted ki félelmedet,
amíg ők labdáért káromkodtak.
Így volt-e? A pogácsát szeretted.
És szeretted a nyári fülledtséget,
kenyérrel az édes szőlőszemeket,
kalácsot, mogyorót, kovászos uborkát,
és szeretted a mesét, a kalandregényeket,
hősöket, hercegnőket, az elérhetetleneket,
és mártózni sokszor gyermek-álmaidban,
cukrokat olvasztani lassan a szádban,
cukorként olvadozni szerelemben, lázban,
s fel nem ébredni, csak nyújtózni az ágyban.
Emlékszel-e még, kis herceg?
Vagy hová tetted gyerekkorod?
Azóta szőrös lettél, halovány és konok,
és nem cirógatnak már nevetve rokonok,
felnőttél véglegesen, kis házigonosz,
s nézel rám értetlenül, mint akkoriban,
ha nem adtam vissza egy éles játékodat.
Time stand still
{saját fordítás,; Anna Varney / Sopor Aeternus: Time Stand Still - részlet}
"Bár halott volnék, oly' jó volna,
lepihennék végső békességben,
de amelyekre nem gyógyír a halál jómódja,
az idő sem képes gyógyítani azokat a sebeket..."
and rest in final peace
but even the Luxury of Death
can't cure the wounds Time cannot heal...")
Kakalács-világ
Higgadt hóesés fehéríti a bűn-sötét tájat;
ha tapasztalt kezek porcukrot szitálnak,
úgy hullnak a pelyhek, de nem hezitálnak
befedni ráncait e kakalács-világnak.
Álomszóró
Hozd a pálcád,
hints rám képeket,
rejtélyes-szépeket,
és meleget takarj rám!
Hűvös lényeget
lepleddel rejtsd el kicsit,
mutass a valónak fityiszt,
és olts el a fényeket!
Vágd le rólam
tömött ólom-terheim,
és álmaim szabadon szaladnak,
röptess tarka pillangónak,
és széllel kövesd röpteim!
Tulipánmezőkön
kergess el messze,
mézes illatokkal
kenjél csak össze,
melengess, dédelgess
óvó karjaiddal!
Áldott Álomszóró!
fektess le kérlek a csöndbe,
és ágyamhoz rendelj körbe
álomőrző katonákat,
s ha álmomat zavarja
a valóság fénye, hangja,
vezényelj riadót!
Szürke, ködszülte
Szürke, ködszülte alak,
ahogy a főutcán végighalad,
az vagyok.
Szitkozódom a templom alatt.
Csöndes a vasárnapi község.
Hogy a vacsorát elköltsék,
varjak landolnak-
ahogy én szoktam térni haza.
Az utca kutyahada megugat;
mind felbőszítik magukat
ha meglátnak -
mintha kísértetet látnának,
úgy csikorgatják fogukat.
vigyázz magadra
ne lépj hátra
hátraesel
de nem esel hátra
mert halántékára
egy lineáris élet
folytonosságára
és véged
2 perc
2 percig nem gondoltam Rád.
Hiába állítanád előre a pontos órát
2 perccel,
mert nagyon kis idő,
ami alatt semmi sem történik,
s ha készülnél időre valahová,
2 perccel előbb
vagy 2 percet késve,
de valahogy úgyis odaérsz!
2 percig, amíg olvastam,
millió kép, hang, szín és gondolat
áramlott agyamban folyamként,
de a folyónak, mely évmilliók
földráncából bukkant elő,
mi az a 2 perc? Mennyi víz?
Millióképp' mondhatom ugyanazt:
- hiányzol; szeretlek; kellesz; -
hozzád láncolnám minden percem.
Mert percek telnek el csak úgy,
és mind felfedezetlen idődarabkák,
soha meg nem talált drágakövek,
amik nem lógnak szép nők nyakán,
ömlenek és peregnek a percek át
jelenből a semmibe értelmetlenül,
cél nélkül, de feltétlenül.
És ha 2 centis hó hullt,
- mely napokig megmarad,
vagy a 2 centis gyertyacsonk,
- egy ideig az is ott marad,
2 ötlet, szép vers vagy gondolat,
- ami az olvasásból megmarad,
mind-mind olvad, elfogy és elszalad.
Örök és időtlen csak Te maradsz.
2 perc alatt észrevétlen
2 mm-et olvadt a gyertyám,
hullott a hó percmentesen,
amíg emésztettem szótlanul
a vacsorámat és a verseket,
és 2 percig nem gondoltam Rád.
Memoriter
Az élet arra való:
hogy az ember
megtanuljon hazudni,
felismerje a teljesség hiányát,
sajnálja a halandók halálát,
tűrje a hiábavalóság kínfájdalmát,
tisztelje az elmúlás kő-szentélyét,
beismerje a tudás téveszméjét,
forogjon a kétségek mély vizében,
izzadjon a szégyen nyilvános székében,
térdepeljen a hóhér-idő lábainál,
zokogjon a rothadó, lejárt álmainál,
kiállja a vágyak égő, sodró örvényét,
imádja a szerelem nedves ösztönszerűségét,
Az élet arra való:
hogy az ember
megtanuljon hazudni,
felismerje a teljesség hiányát,
sajnálja a halandók halálát,
tűrje a hiábavalóság kínfájdalmát,
tisztelje az elmúlás kő-szentélyét,
beismerje a tudás téveszméjét,
forogjon a kétségek mély vizében,
izzadjon a szégyen nyilvános székében,
térdepeljen a hóhér-idő lábainál,
zokogjon a rothadó, lejárt álmainál,
kiállja a vágyak égő, sodró örvényét,
imádja a szerelem nedves ösztönszerűségét,
kaparja a tudat, hogy se kezdet, se vég,
hogy válasz nem lesz soha, csak örökös miért.
Kimondóka
Egy
az én istenem
Kettő
fok van, és a meggy
Három
fámon elfagyott
Négy
-száz forint kilója
Öt
nőm is elhagyott
Hat
helyről küldtek el
Hét
-végén felkötöm
Nyolc
éve tervezem
Kilenc
életem helyett
Tíz
parancsolat fölött
Generatív grammatika zebrán
Két iszik kába s egy rengeteg szürke szappan rám fókán,
míg a levegő rák s az ében szépen sajtó maradok balázsnak.
Fekete nap
A seszínű fénykupolán
tátog egy fekete nap,
- mert felkormozódott a rossz,
kilyukadt a felpuffadt világ, -
s a tekintetet beszippantja
mágikus vákuuma.
S kinek szeme van,
hogy nézzen vele bárhová,
látványától lelkileg odatapad.
Csáth inter you
Kimondóka
Egy
az én istenem
Kettő
fok van, és a meggy
Három
fámon elfagyott
Négy
-száz forint kilója
Öt
nőm is elhagyott
Hat
helyről küldtek el
Hét
-végén felkötöm
Nyolc
éve tervezem
Kilenc
életem helyett
Tíz
parancsolat fölött
Generatív grammatika zebrán
Két iszik kába s egy rengeteg szürke szappan rám fókán,
míg a levegő rák s az ében szépen sajtó maradok balázsnak.
Fekete nap
A seszínű fénykupolán
tátog egy fekete nap,
- mert felkormozódott a rossz,
kilyukadt a felpuffadt világ, -
s a tekintetet beszippantja
mágikus vákuuma.
S kinek szeme van,
hogy nézzen vele bárhová,
látványától lelkileg odatapad.
Csáth inter you
Elismertek?
Inkább csak felismertek.
Kinéztek és kimertek
egy kánon hideg tányérára,
majd jól meg is vertek.
Kik vertek meg, és miért?
Szavakkal. Nem fogja fel
a szakma: a művészetem
krisztusi, önfeláldozó.
S az ember önpusztítására
S az ember önpusztítására
keresnek lelki magyarázatot,
de én nem kértem, hagyjatok.
Olyan borzasztó ez,
hogy végre egy ember,
aki a kutatásért mindent megtesz?
A probléma gyökeréig hatolok
egy morfium nevű szerrel.
Ki tenné magát így tönkre,
de én nem kértem, hagyjatok.
Olyan borzasztó ez,
hogy végre egy ember,
aki a kutatásért mindent megtesz?
A probléma gyökeréig hatolok
egy morfium nevű szerrel.
Ki tenné magát így tönkre,
ahogy én tettem?
..hát kevesen.
Értem. Én kérdezek.
Igen...a morfium...(?)
Igen...a morfium...(?)
Életem szerves része.
Hogy is élhetnék, írhatnék,
lehetnék híres nélküle?
Itt én kérdezek! Freud?
Semmi közöm hozzá,
meglátjátok majd.
Én, a tudatos morfinista,
nem vagyok más -ista,
csak Csáth Géza,
vagy megbocsáss,
Joci, de neked csak.
A morfium világa....(?)
Várj, folytatom...nem világ az,
csak képzelet,
mint mikor kivirágzik
minden, ami amúgy képtelen,
s így lesz pompás a gaz.
S mondhatod, hogy - 'szegény
Géza, ez mind nem igaz'-
de a valóság szuverén vélemény.
Csak szócsövem a kábulás,
a történetekbe ájulás,
s a morfium hatása az enyém.
Háváj
Naptól dagadt, nagy gyümölcsbe harapunk.
Felnevetsz, álladról lecsordul a leve.
A békesség kékségén csónak ring alattunk,
s hullámzik messze a dongó ukulele.
Art-atlan
vegyünk egy fehér falat
ugye milyen art-atlan?
pedig ez is művészet
ha műként kezeled
vagy egy ásító nő
smink nélkül reggel
pofonegyszerűen
számtalan metaforát
szimbólumot jelentést
adhatsz a jelenségnek
ahogy csak akarod
de meg is tarthatod
egyszerűen nőnek
ha meguntad művészeted
de a fal helyett lehet
egy sima papír is
fess a képzeleteddel
írd meg a saját versed
lehet benne "bazmeg" is
csak a tied legyen
(...)
érdekes verseket lehet találni
olykor az interneten
ahol - ha kérem ha nem -
a bánatos-szerelmes
vagy más aktuális
lét-állapotukat
osztják meg velem
ingyen és bérmentesen
olyan ismerni vélt
félismerős ismeretlenek
akik így fejezik ki
legújabb egyéniségüket
mindentől való másságukat
ezért van hogy 'verset' faragnak
a rímes négysoros magányukat
de csak akkor ha 'szinglik'
mert azt mondják (lehet jogosan)
hogy gyakran tetszik a költészet
a nőknek és általában a művészet
imponál a másik nemnek
ezért lehet verssel is csajozni
vagy ha tanulsz akkordozni
egy olcsó gitáron még jobb
még több esélyed van
persze a külsőt és belsőt
azért ez sem kompenzálja
de egy próbát viszont megér
így nagyon sokan vannak
akik a szerelmes és szakítós
sms-ek mintájára próbálkoznak
és születnek is ilyenek dögivel
de néha olyan rémesek a szavak
vagy az erőltetett rímek
vagy a körmönfont mondatok
hasonlítások és költői képek
hogy legszívesebben
komolyan mondom
a bőrömből kiugranék
kérdem én:
a hasonlított a hasonlótól
miért ódzkodik?
a semleges és befolyásolható
miért ragaszkodik
annyira az önállósághoz?
voltak vannak lesznek
mindig is lesznek hülyék
tudatlanok neveletlenek
akiknek nem kell írni
nem kell gondolkodni
meg kell fogni a kezüket
és bele kell szépen adni
a sarlót és a kalapácsot
hogy dolgozzanak csak
és fogják be a szájukat
mert csak így működik a világ
- teszem hozzá - jól
én azt mondom:
merjétek felvállalni
a semmilyenséget!
nekem sincs költői-
se semmilyen programom
nevetségesnek is tarom
és egyik sem leszek
se szerelmes se tárgyias
se szimbolista se dadaista
se hazafi se avantgárd
csak teszem amit tudok
leírom amit ahogyan lehet
és ugyanígy nevetséges még
az erőltetett különbözés
mert például én is utánozok
sok mindent sokszor
a kisbetűs prózaverset is
egy magyar költőtől vettem
illetve vettem el na jó loptam
mert először nála olvastam
és jó dolognak tartottam
ál-versként szövegelni
prózát verssé tördelni
mert látod ki is próbáltam
és sok mindenre jó vagyis
alkalmas a prózavers-forma
de persze sok mindenre nem
van hogy csak a klasszikus vers
alkalmas arra a szóra ami jönne
de mindenesetre
érdekes verseket lehet találni
olykor az interneten
Világkép
(koccintok Rousseau-val)
Bolyongó világok a bolygók;
mint eltévedt, ódon hajók,
szél röptette, célt tévedt magok,
itt ringanak körülöttünk.
S az idő és a tér veszélyes dolog,
könnyen belemerülhetünk,
mint végtelen, íztelen vízbe, -
és mentségül nem lelünk magyarázatot.
A fekete térben semmi sincs,
csak ha alszol, akkor
érezhetsz, láthatsz valamit benne,
s ami világtól elszakadttá tenne,
beteges valahol.
Kőről pattintott múltunk egy szikra,
kialvó, elmúló,
most lebegő tavirózsa-kolóniák helyett
űrbe vágyik a kozmikus unatkozó.
De te légy földhözragadt bármi áron,
légy friss, földes, naturális, citromos,
és ne foglalkozz atomfizikával,
fölösleges tannal, matematikával,
ősi módon legyél modern természetes,
mert Isten nem ver bottal,
de néha ránk les.
Háváj
Naptól dagadt, nagy gyümölcsbe harapunk.
Felnevetsz, álladról lecsordul a leve.
A békesség kékségén csónak ring alattunk,
s hullámzik messze a dongó ukulele.
Art-atlan
vegyünk egy fehér falat
ugye milyen art-atlan?
pedig ez is művészet
ha műként kezeled
vagy egy ásító nő
smink nélkül reggel
pofonegyszerűen
számtalan metaforát
szimbólumot jelentést
adhatsz a jelenségnek
ahogy csak akarod
de meg is tarthatod
egyszerűen nőnek
ha meguntad művészeted
de a fal helyett lehet
egy sima papír is
fess a képzeleteddel
írd meg a saját versed
lehet benne "bazmeg" is
csak a tied legyen
(...)
érdekes verseket lehet találni
olykor az interneten
ahol - ha kérem ha nem -
a bánatos-szerelmes
vagy más aktuális
lét-állapotukat
osztják meg velem
ingyen és bérmentesen
olyan ismerni vélt
félismerős ismeretlenek
akik így fejezik ki
legújabb egyéniségüket
mindentől való másságukat
ezért van hogy 'verset' faragnak
a rímes négysoros magányukat
de csak akkor ha 'szinglik'
mert azt mondják (lehet jogosan)
hogy gyakran tetszik a költészet
a nőknek és általában a művészet
imponál a másik nemnek
ezért lehet verssel is csajozni
vagy ha tanulsz akkordozni
egy olcsó gitáron még jobb
még több esélyed van
persze a külsőt és belsőt
azért ez sem kompenzálja
de egy próbát viszont megér
így nagyon sokan vannak
akik a szerelmes és szakítós
sms-ek mintájára próbálkoznak
és születnek is ilyenek dögivel
de néha olyan rémesek a szavak
vagy az erőltetett rímek
vagy a körmönfont mondatok
hasonlítások és költői képek
hogy legszívesebben
komolyan mondom
a bőrömből kiugranék
kérdem én:
a hasonlított a hasonlótól
miért ódzkodik?
a semleges és befolyásolható
miért ragaszkodik
annyira az önállósághoz?
voltak vannak lesznek
mindig is lesznek hülyék
tudatlanok neveletlenek
akiknek nem kell írni
nem kell gondolkodni
meg kell fogni a kezüket
és bele kell szépen adni
a sarlót és a kalapácsot
hogy dolgozzanak csak
és fogják be a szájukat
mert csak így működik a világ
- teszem hozzá - jól
én azt mondom:
merjétek felvállalni
a semmilyenséget!
nekem sincs költői-
se semmilyen programom
nevetségesnek is tarom
és egyik sem leszek
se szerelmes se tárgyias
se szimbolista se dadaista
se hazafi se avantgárd
csak teszem amit tudok
leírom amit ahogyan lehet
és ugyanígy nevetséges még
az erőltetett különbözés
mert például én is utánozok
sok mindent sokszor
a kisbetűs prózaverset is
egy magyar költőtől vettem
illetve vettem el na jó loptam
mert először nála olvastam
és jó dolognak tartottam
ál-versként szövegelni
prózát verssé tördelni
mert látod ki is próbáltam
és sok mindenre jó vagyis
alkalmas a prózavers-forma
de persze sok mindenre nem
van hogy csak a klasszikus vers
alkalmas arra a szóra ami jönne
de mindenesetre
érdekes verseket lehet találni
olykor az interneten
Világkép
(koccintok Rousseau-val)
Bolyongó világok a bolygók;
mint eltévedt, ódon hajók,
szél röptette, célt tévedt magok,
itt ringanak körülöttünk.
S az idő és a tér veszélyes dolog,
könnyen belemerülhetünk,
mint végtelen, íztelen vízbe, -
és mentségül nem lelünk magyarázatot.
A fekete térben semmi sincs,
csak ha alszol, akkor
érezhetsz, láthatsz valamit benne,
s ami világtól elszakadttá tenne,
beteges valahol.
Kőről pattintott múltunk egy szikra,
kialvó, elmúló,
most lebegő tavirózsa-kolóniák helyett
űrbe vágyik a kozmikus unatkozó.
De te légy földhözragadt bármi áron,
légy friss, földes, naturális, citromos,
és ne foglalkozz atomfizikával,
fölösleges tannal, matematikával,
ősi módon legyél modern természetes,
mert Isten nem ver bottal,
de néha ránk les.
B.B.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése